Ankara meghívóra vár

Újabb fejezetéhez érkezett Törökország uniós felvételének már-már végeláthatatlan története. Az Európai Bizottság októberben bocsátja ki országjelentését, amely sorsdöntő fontosságú lehet, hiszen Brüsszelben ez alapján döntenek arról, megkezdik-e még az idén a tárgyalásokat. Ezekben a hetekben Ankara feltűnő politikai erőfeszítéseket tesz azért, hogy az európai döntéshozók késznek ítéljék a tagságra.

Nincs több érve az Európai Uniónak arra, hogy megakadályozza Törökország belépését a szervezetbe, miután az ankarai legfelsőbb bíróság elrendelte négy bebörtönzött kurd képviselő szabadlábra helyezését – jelentette ki a minap magabiztosan Cemil Cicek török igazságügy-miniszter. Való igaz, hogy az 1994-ben elítélt Leyla Zana és társai kiengedése fontos gesztus, amely látszólag Ankara demokrácia iránti elkötelezettségét jeleníti meg. Csakhogy a kép felettébb ellentmondásos. Az unió már régóta követelte a bebörtönzöttek szabadon bocsátását, mondván, hogy az ügy árnyékot vet a kétoldalú kapcsolatokra, és akadályozza Törökország európai integrációját. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy miután április közepén egy török bíróság ismét megerősítette a korábban kiszabott súlyos börtönbüntetéseket, Günther Verheugen bővítési biztos kendőzetlenül megbírálta Ankarát.
Az egymást követő török kormányok az utóbbi esztendőkben számtalan egyoldalú gesztust tettek az uniónak.
A néptömegek akarata ellenére nem végezték ki a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) első emberét, Abdullah Öcalant, majd a török parlament eltörölte a halálbüntetést. Elismerték a mintegy 12 millió törökországi kurd közösség kulturális jogait, amelynek következményeként a TRT török állami tévé és rádió a napokban megkezdte kurd nyelvű programjainak sugárzását. Mindezen intézkedések nem pusztán látszatengedmények, méltán nevezhetők történelmi lépéseknek, amelyeket a törökországi másként gondolkodók és a kurdok több évtizede hiába követeltek. Ennek ellenére a „mélyben” továbbra is ott vannak a régóta megoldatlan ügyek. A kurd függetlenségért 1984 óta fegyveresen küzdő PKK június elsejével felmondta az öt évvel ezelőtt önként vállalt tűzszünetet. Miközben mindenki az uniós meghívás esélyeit latolgatja, az ország keleti részén, Tunceli tartományban háborús viszonyok uralkodnak. Híradások szerint a török hadsereg tízezer katonával, gépfegyverekkel felszerelt helikopterekkel támogatott akciót indított a kurd felkelők ellen. Összecsapások zajlanak az Ankarától mintegy ezer kilométerre délkeletre található Batman tartományban is.
Az uniós tárgyalásokon azért is pengeélen táncol Recep Erdogan kormánya, mert a hőn áhított tagság ellentételezéseként Brüsszel folyamatosan különböző intézkedéseket kér számon rajta. Ha a török kormány túlságosan messzire megy el a reformokat illetően, az állami építkezés és szuverenitás fundamentumát, a kemáli örökséget veszélyeztetheti. A kétarcú Törökország diplomáciapolitikai értelemben is többféle hagyomány hordozója, a végig nem gondolt vagy kikényszerített változások – az európai országoktól eltérően – politikai kataklizmát eredményezhetnek. Ugyanakkor világosan látszik, hogy Ankara elszánta magát a szükséges reformok meghozatalára, és joggal kifogásolja az európai döntéshozók halogató szándékát. A török kormánynak igaza van, amikor felemlegeti, hogy minden csatlakozni kívánó országot beleértve Törökország esetében támasztották a legsúlyosabb feltételeket. Csakhogy a török tagfelvétel esetén újra kell fogalmazni az unió politikai, gazdasági és kulturális alapelveit. Brüsszelben általános nézet, hogy a bővítés legutóbbi köre után „házon belülre” került posztkommunista országoknál is nagyobb fejfájást okozhat a mozlim Törökország integrálása.