Elvis él, Chaplin visszatér

Hollywoodban ma már tizenöt-húsz cég fejleszt mesterséges színészeket: a vállalkozások a legmodernebb technológiára alapozva főként „statisztákat” gyártanak. Divattá vált ugyanakkor az egykori sztárok virtuális életre keltése is. Az úgynevezett digitális klónozás során először a fotók alapján modellezik a figurát – ez egyébként a leghosszabb folyamat –, majd a modellt felhasználva létrehozzák a virtuális személyt. A „halottak” szerepeltetése azonban jogi és morális kérdéseket is felvet. Nem valószínű, hogy mondjuk Elvis Presley szívesen előadná valamelyik alsónadrággyártó cég vállalati himnuszát, mint ahogyan Charlie Chaplinről sem feltételezhető, hogy beugrana statisztálni bármelyik harmadrangú, kizárólag kábeltelevíziós csatornákon sugározott, olcsó vígjátékba.

Tom Hanksnek természetesen nincs miért aggódnia. A hollywoodi sztár valódi egyéniség, a rendezők sorbaállnak az ajtaja előtt, tulajdonképpen eljutott abba a „minden színész álma” állapotba, amikor már jó és még jobb szerep között válogathat. Tom Hanks ennek ellenére szót emelt ismeretlenebb színésztársai védelmében, amikor kifejtette, hogy Hollywoodban a digitális sztárok kiszorítják hús-vér kollégáikat. A New York Timesnak adott interjújában a kétszeres Oscar-díjas filmszínész a Final Fantasy – A harc szelleme című, teljes egészében számítógéppel előállított sci-fi amerikai bemutatóját követően öntötte ki a szívét.
Szó, mi szó, a nemrég az egyik honi kábeltelevíziós csatornán is látható film valóban a XX. századi számítástechnika diadala. A hamisítatlan sci-fi történetben egyetlen másodpercnyi való világ sincs, mert nemcsak a sztori, hanem a megvalósítás is a jövőt idézi. A Final Fantasy ugyanis százszázalékos számítástechnika, színészek, stúdiók, világosítók és így tovább, a klasszikus filmforgatás valamennyi kelléke nélkül. S míg korábban mindenki arról beszélt, hogy nincs az a technika, amelynek segítségével az emberi arc mimikája utánozhatóvá válna, addig ez a digitális alkotás bebizonyította, ez nemcsak lehetséges, de már nincs is olyan messze az az idő, amikor a mű és a valódi a megtévesztésig hasonlítani fog egymásra.
Tom Hanks szerint ez az állapot azért jelent veszélyt, mert a virtuális színészek olcsóbbak és szolgálatkészebbek is, mint az emberi színművészek, hiszen egy számítógépben utasítások soraként létező „művész” fenntartások nélkül megteszi, amire a rendező „megkéri”. Ám még Hollywoodban sem mindenki osztja az antidigitálisok aggályait, George Lucas és Steven Spielberg például egyszerűen túlzásnak tartja Hanks félelmét. Az ismert színésznek annyiban mégis igaza lehet, hogy ha a sztárok helyzete stabil marad is, a névtelen tömegek, a statiszták, kaszkadőrök jövője már korántsem látszik biztatónak.
Pedig amikor a Jurrasic Park dinói föltűntek a mozivásznakon, még mindenki egységesen lelkesedett a produkcióért. Az első komorabb gondolatok akkor adódhattak, amikor a Hazafi című film csatajeleneteiben számítógépekkel készített hadseregek csaptak össze. (Gondoljunk csak bele, miként is készítenék el manapság Amerikában Az egri csillagok fantasztikus várostromainak képeit.) És a Gladiátorban sem napidíjas statiszták lelkesedtek az amfiteátrum lelátóin, mint ahogyan a Viharzóna című alkotás legrázósabb jeleneteire sem a kaszkadőrszakma legjobbjait, hanem számítógépes modellezőket kért fel a rendező. No és természetesen a Pearl Harbor – Égi háború japán vadászpilótái sem bátor amerikaiakat, hanem digitális utasítássorozatból álló s csak a monitoron emberi alakot formázó programelemeket bombáztak az óceán mélyére.
A számítástechnika alkalmazásának előretörése egyébként nem csak a statisztákra jelent veszélyt: a Tom Hanks véleményéhez hasonló megszólalások időnként a rajzfilmipar háza tájáról is hallhatók. A 2001-ben készült Shrek című mesefilm után például sokan temetni kezdték a klasszikus rajzfilmeket. S valóban, a vegytiszta digitális technikájú alkotás nemcsak a nézőket bűvölte el, hanem a szakembereket is, hiszen több más díj mellett begyűjtötte az animációs filmeknek járó Oscart is. A műfaj klasszikus irányzatának temetése azonban ebben az esetben is korainak bizonyult, mert mára bebizonyosodott: a rajzfilmek közönsége csak egy bizonyos szintig tolerálja a valóság élethű másolását. Ki nézne meg egy olyan animációs alkotást, amely a normál filmek hatásait hozza? Hófehérke és a hét törpe tehát fellélegezhet.
Hollywoodban egyébként tizenöt-húsz cég fejleszt mesterséges színészeket: a vállalkozások a legmodernebb technológiára alapozva főként „statisztákat” gyártanak. Az informatikusok keze, pontosabban egere nyomán születő személyiségek teremtésének folyamata a geometriai modellezéssel kezdődik. A modell felszínét alkotó úgynevezett poligonok pontosan leírják az összefüggő testfelszínt. A több millió pont azonban csak egy álló alakot jelent, amelynek életre keltéséhez ki kell számolni azt, hogy a mozdulat során valamennyi pont honnan hova és milyen úton jut el. Ezért is nehéz a mimika ábrázolása, hiszen amit az emberi arcon egyszerű félmosolynak látunk, az valójában egy rendkívül összetett mozdulatsor. Ha azonban csak távolról látható, lelkendező nézőket, avagy támadásra induló hadsereget alkotó tömeg létrehozása a cél, akkor sokkal egyszerűbb a helyzet, mert az alkotók csupán néhány kevéssé kidolgozott figurát másolnak a szükséges számban.
Sokkal izgalmasabb elképzelés az egykori sztárok virtuális életre keltése. Az úgynevezett digitális klónozás során először a fotók alapján modellezik a figurát – ez egyébként a leghosszabb folyamat –, majd a modellt felhasználva létrehozzák a virtuális személyt. Az első kísérleti alanynak szánt Marlene Dietrich számítógépes klónja két hónap alatt készült el, s megmutatta, hogy milyen fantasztikus lehetőségek állnak a jelenleg még gyerekcipőben járó iparág előtt.
A „halottak” szerepeltetése azonban jogi és morális kérdéseket is felvet. Nem valószínű, hogy mondjuk Elvis Presley szívesen előadná valamelyik alsónadrággyártó cég vállalati himnuszát, mint ahogyan Charlie Chaplinről sem feltételezhető, hogy beugrana statisztálni bármelyik harmadrangú, kizárólag kábeltelevíziós csatornákon sugárzott, olcsó vígjátékba. (Marlene Dietrich családja hozzájárult a másolat elkészítéséhez.) Ma ugyan még kevéssé hihető, hogy bárki utánozható digitálisan, a számítástechnika negyed százados fejlődését tekintve azonban könynyedén elképzelhető, hogy ha huszonöt év múlva egy rendező kosarat kap bármelyik szereplőjelöltjétől, azonnal a sarki virtuálisszínész-képző felé veszi az irányt. Addigra talán tisztázódik az is, hogy a sztárokat másoló digitális alkotások jogdíj-, sőt engedélyköteles utánzatok, avagy önálló termékek, amelyek kegyeletsértés nélkül felhasználhatók bármilyen célra. Az viszont bizonyos, hogy az egykori sztárok rajongói között mindig is lesznek, akik akár hús-vér klónozással is szívesen látnák viszont kedvencüket.

---