Donald Trump második beiktatása után bő fél évvel ennek tükrében érdemes mérleget vonni külpolitikai teljesítményéről. Különösen, mert az Egyesült Államok hamarosan ráfordul a képviselőház egészéről, a szenátus harmadáról, valamint több kormányzói székről döntő, úgynevezett félidős választások kampányára. Márpedig az amerikai választóknak a külpolitika hagyományosan sokadlagos kérdés. Pél­dául az elnökválasztás előtt készített YouGov közvélemény-kutatás szerint a nyolc téma közül a gazdaság az első és a külpolitika a hetedik helyen állt, csak az oktatást előzve meg. Borítékolható tehát, hogy hamarosan előtérbe kerülnek a belpolitikai és háttérbe szorulnak a diplomáciai intézkedések.

Kezdjük a legégetőbbel, Ukrajnával! 

 Mindenki arra számított, hogy a nyugati köldökzsinóron lógó Ukrajnát nem lesz nehéz tárgyalóasztalhoz ültetni, és – Volodimir Zelenszkij kínos, de rövidre zárt fehér házi műsora után – így is lett. Az igazi kérdés az volt: hogy lehet Vlagyimir Putyint jobb belátásra bírni? Erre még keresi a receptet.

Reményre ad okot, hogy Trump számára Ukrajna személyes ügy, presztízskérdés. Még úgy is, hogy stratégiai értelemben egyértelműen Kínára tekint fő fenyegetésként, a háta közepére kívánja az Oroszországra elpazarolt erőforrásokat, és európai ellenszélben kell küzdenie. A már idézett YouGov-kutatás szerint pedig az amerikaiak alig harmada, Trump támogatóinak mindössze negyede (!) tartja fontosnak az orosz–ukrán háborút.

Addig azért mégis eljutottunk, hogy míg egy évvel ezelőtt szitokszó volt a tűzszünet, addig ma már mindenki erről beszél, sőt újra egy asztalhoz ültek az oroszok és az ukránok. 

A másik visszatérő vád, hogy „béketeremtőként” hivatkozik magára, aki hátat fordít a „világcsendőr” szerepnek, mégsem fékezte meg a gázai háborút, sőt bombázta az iráni nukleáris létesítményeket. Valójában azonban a kettő nem zárja ki egymást. Trump nem bármi áron vagy öncélúan akar békét. Aki ugyanis szükség esetén nem kész erőt alkalmazni, az végső soron kiszámítható és gyenge, nem a világ vezető hatalma. 

Amivel már beírta magát a történelemkönyvekbe, a 2020-ban tető alá hozott Ábrahám-egyezmények, melynek keretében az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, majd Marokkó és Szudán rendezte a kapcsolatait Izraellel. A megállapodás szilárdságát jól mutatja, hogy még a 2023. október 7-i terrortámadás után induló gázai háború sem kezdte ki. Mi több, sokasodnak a jelek, hogy további arab államok – például Szaúd-Arábia vagy Szíria – csatlakoznak hozzá. 

Hosszan lehetne még folytatni a sort. Persze Donald Trump sem varázsló – főleg nem tévedhetetlen. Az viszont bosszantó, sőt unalmas, hogy sokan még mindig nem értik, félremagyarázzák vagy egyszerűen politikai okokból folyamatosan támadják. Volt már olyan amerikai elnök, aki ennél sokkal kevesebbért, egy örökre beváltatlanul maradt biankó csekkért kapott Nobel-békedíjat…

A szerző az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány igazgatóhelyettese