„El fog menni Gázába is és tudósítani az izraeli terrorról és népirtásról is?” – kérte számon rajtam a közösségi média egyik fotelharcosa, amikor a Hamász által feldúlt egyik izraeli kibuc romjai közt jártam. Ami azt illeti, többször ellátogattam már palesztin területekre, sőt a gázai átkelőkhöz, határfalakhoz és szomszédos kibucokhoz is.
Gázába azonban még valóban nem jutottam el, és nem is tervezem. Egyrészt mert ha akarnám, se tudnék.
Gáza műveleti terület, ahová nem engednek be külföldi újságírókat, tudomásom szerint a háború kirobbanása óta magyar médium még nem tette be oda a lábát.
Nem feltétlenül azért, mert Izrael rejtegetni akar valamit. Hanem mert nincs értelme kockáztatni. Aki pedig elhiszi, hogy a Hamász a sajtószabadság bajnoka, a Gázában palesztin oldalon dolgozó újságírók és fotósok „függetlenek”… Nos, annak üzenem: galambbal inkább nem sakkozom. Másrészt ugyan megjártam néhány konfliktusövezetet, de nem vagyok haditudósító. Ha engednének, akkor sem biztos, hogy mennék. Túl drága hozzá az életem.
„Ez valami új esemény, vagy ezt is 100 évig hallgatjuk, mint a holokausztot?” – vágta a fejemhez a hidegvérrel lemészárolt civilek történeteit olvasva egy másik kommentelő. Ha tovább jut a képeknél, és olvasta volna a tudósításomat, akkor tudta volna, hogy nem (csak) 2023. október hetedikének borzalmait elevenítettem fel. Hanem arra kerestem a választ másfél évvel később: visszatérhet-e az élet oda, ahol mindent letarolt a halál?
Mindenesetre ez az antiszemitizmustól fűtött hozzászólás remekül szemlélteti, ahogy Izrael kapott nagyjából egy-két hónapot, amíg áldozat lehetett. A nemzetközi fősodrú médiában ennyit ért az ország történetének legsúlyosabb terrortámadása, majd 1200 ember halála, kivégzett, élve elégetett, megerőszakolt, elhurcolt civilek története. Amibe egy egész társadalom belenyomorodott. Láttuk már, lapozzunk?
Sosem volt szakmai igényem, hogy feltétlenül az olvasók kedvében járjak. Mindenkiében nem is lehet. De nem hiszem, hogy tényleg el kell menni a légicsapásban elpusztított gázai házba és a felgyújtott izraeli kibucba is, hogy objektív képet kapjunk. Talán az egyik szenvedés nem érezhető a másik nélkül? És akkor vajon követelhetjük ugyanezt a harcias függetlenkedést az ukrajnai háborúban is? Hiszen a logika alapján csak az a riporter végez jó munkát, aki elmegy Ukrajnába, majd szépen Oroszországba is. Közben az Európai Unióban az orosz médiaszolgáltatók propaganda terjesztésének vádjával be vannak tiltva.
Szóval mielőtt bárki siet ítéletet hirdetni, én visszakérdeznék: ön eltűrne egy olyan szomszédot, aki gyilkos és az elpusztítására tör? Mert Izrael ezzel a kérdéssel birkózik 2023. október hetedike óta. Alkudoznia kell az ördöggel. Félreértések elkerülése végett: nem a palesztinokra, de még csak nem is a valóban sokat szenvedett gázaiakra gondolok. Csakis a Hamászra.
Charles Kirk amerikai konzervatív politikai aktivista szokta az Izrael-ellenes tüntetőknek szegezni a kérdést: vajon mi történne, ha holnap a palesztinok letennének minden fegyvert? És akkor mi, ha Izrael tenné ugyanezt? A válaszért elég elolvasni a Hamász alapító chartáját.
„Izrael fennmarad, amíg az iszlám meg nem semmisíti, ahogyan megsemmisítette azt, ami előtte volt”
– idézik már a második (!) pontban Haszan al-Bannát, a Muszlim Testvériség egyiptomi megalapítóját.
Október hetedikéig Izrael elhitette magával, hogy a halálos veszedelemmel együtt lehet élni. Hogy a biztonsági fenyegetéseket „helyén lehet kezelni”. A vérfürdő és az azóta tartó kegyetlen háború azonban kijózanító pofont adott. Gyógyír lehet az erőszakra az erőszak? A Hamásznak – különösen a kényelmes katari kanapékból –, úgy tűnik, semmi sem drága. Bármennyi mártír életét hajlandók odavetni saját fennmaradásukért. Közben a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint a palesztinok fele még mindig helyes döntésnek tartja az október hetedikei támadást, és háromszor többen vannak azok, akik szerint végül a Hamász nyeri a háborút, bármit is értsenek győzelem alatt.
Fegyverek helyett jöhetne még a diplomácia. „Vagy mi, vagy ők” – zárta rövidre a kiegyezés esélyeit kérdésemre az egyik Gáza menti feldúlt kibuc túlélője. A politikusok persze dönthetnek még másképp. Csak éppen erről megint elég egyértelműen fogalmaz a Hamász chartája. „A palesztinkérdésre nincs más megoldás, csak a dzsihád. A kezdeményezések, lehetőségek, nemzetközi konferenciák csak időpocsékolásra jók és gyerekjátékok” – fogalmaznak világosan.
Megoldásom nekem sincs. Viszont abban biztos vagyok, hogy nem is Gázába kell érte mennem.
A szerző az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány igazgatóhelyettese
