Az új Közel-Kelet történetét vérrel írják

„Az öbölháború után lehetőségünk nyílt arra, hogy a Közel-Keleten új aranykort teremtsünk” – jósolta Simon Peresz akkori izraeli külügyminiszter Az új Közel-Kelet című könyvében 1993-ban. Milyen ígéretesnek tűnt a jövő! Az Irakot megregulázó öbölháború és az izraeli–palesztin rendezés útját kijelölő oslói megállapodás után felcsillant a remény, hogy béke köszönt a sokat szenvedett térségre. Mintha rózsaszín köd szállt volna a világ szemére. Olyannyira, hogy a – kétségtelenül történelmi – oslói egyezség Nobel-békedíjat ért. Pedig nagyobbat nem is tévedhettek volna…

Bő harminc évvel később már tudjuk, hogy

az új aranykor a Közel-Keleten vágyálom maradt. Simon Peresz könyvében osztotta Francis Fukuyama vízióját, hogy a hidegháborúval együtt a történelemnek is vége, a fegyveres konfliktusok ideje lejárt. A 2016-ban elhunyt izraeli politikus ennek legutóbbi egyértelmű cáfolatát, az ukrajnai háborút már nem érhette meg.

Saját régiójában is tanúja volt viszont Irak lerohanásának, a második intifádának, a libanoni háborúnak, az úgynevezett arab tavasznak, és a nyomában kibontakozó jemeni és szíriai polgárháborúnak, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

Simon Peresz egy dologban azért fején találta a szöget: már három évtizeddel ezelőtt az iszlám fundamentalizmust azonosította az arab államokat fojtogató legnagyobb veszélyként. Hiába ismerte fel azonban a fenyegetést, a 2001. szeptember 11-i támadást, az Európán végigsöprő merénylethullámot, az Iszlám Állam kalifátusának születését, a mérgező eszmék afrikai és ázsiai terjedését sem sikerült megakadályozni.

Az előző évtizedek a terrorizmus elleni küzdelemről szóltak. Sőt, szólnak. A Globális terrorizmusindex 2025-ös jelentése is rámutatott, hogy tavaly 22 százalékkal nőtt a terrortámadások áldozatainak száma, amely a legmagasabb 2017 óta. Csak az ukrajnai háború árnyékában ez a probléma már nincs reflektorfényben. A harc epicentruma átköltözött a Száhel-övezetbe, nincs annyira szem előtt, amíg a migrációval ismét meg nem érkezik.

A Charlie Hebdóhoz, a párizsi vagy brüsszeli merényletekhez hasonló, sok áldozatot követelő merényleteket az utóbbi időben szerencsére sikerült megakadályozni. A nyugati társadalom közben eljutott oda, hogy egy-egy késes ámokfutásra már fel sem kapja a fejét. Ha Szudánban mészárolnak halomra gyerekeket vagy Nigériában gyújtják a keresztényekre a templomot, elintézzük egy vállrándítással.

Pedig a fent idézett jelentés adatai itt is riasztók. A terrorizmussal sújtott első ötven ország közül hét nyugati. A merényletek száma tavaly 63 százalékkal emelkedett, 67-re. A nyugati államok folyamatosan termelik az „utánpótlást”: a terrorizmus miatt letartóztatott gyanúsítottak ötöde kiskorú, az Iszlám Államhoz köthetőek többsége tinédzser. Németország terrorizmusindexe alapján a 27., amivel olyan országokat előz meg, mint Egyiptom, Törökország vagy Algéria (Magyarország értéke nulla – azaz itt nincs terrortámadás).

Visszakanyarodva Simon Pereszhez, ő az iszlám fundamentalizmus orvosságát a gazdasági fejlődésben látta. Álláspontja szerint a szélsőséges eszmék legfőbb táptalaja a szegénység. Ha tehát a környező ellenséges államok a gazdasági együttműködésben érdekeltek, „ágyú helyett vajra”, azaz fegyverek helyett a népre költenek, akkor kihúzzák a terrorizmus méregfogát. Izraelben ebben bíztak még 2023-ban is, mikor lehetővé tették külföldi segélyek kifizetését a Gázai övezetben, és külső munkalehetőséget kaptak a lakosok.

A Hamász brutális támadása azonban bizonyította, hogy a „jólétért béke” elve csúfos kudarcot vallott. A külföldi segélyekből fegyvereket vettek és a terrorszervezetet finanszírozták, a munkavállalók az izraeli célpontok feltérképezésére használták fel a pénzkereseti lehetőséget.

(Egyébként ugyanígy zsákutcának bizonyult az a merkeli elképzelés is, hogy Oroszország megszelídíthető, ha gazdaságilag összefonódik Európával.) Ami pedig az ágyút és vajat illeti, a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet friss elemzése szerint tavaly példátlan ütemben emelkedtek a védelmi költések, élen Európával és a Közel-Kelettel.

Simon Peresz sokat látott, rutinos politikus volt, aki hetven éven keresztül (!) tizenkét kormányban, többek között államelnökként, miniszterelnökként, külügyminiszterként, védelmi miniszterként szolgált. Víziója azonban rosszul öregedett. A Donald Trump első elnöksége alatt tető alá hozott Ábrahám-egyezmények – előbb Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek, majd Marokkó és Szudán rendezték diplomáciai kapcsolataikat Izraellel – is bizonyították, hogy van helye a diplomáciának a konfliktusok rendezésében.

A Hamász 2023. október 7-i támadása viszont teljesen új fejezetet nyitott: az erőét. A gázai terrorszervezet meglökött egy dominót, amely nemcsak az izraeli–palesztin viszonyt, de az egész térséget felborította. Az Irán által évtizedekig gonddal építgetett ellenállás tengelye összetört. A Hamász elszámította magát, a túlélésért küzd, és annyi bizonyos, hogy már sosem lesz a régi.

A libanoni Hezbollah csak szájkaratéban bizonyult erősnek, és nemcsak hitelét vesztette, de lényegében az ország vezetéséből is kiszorult. Szíriában még képlékeny a helyzet, de az Aszad-rezsim fél évszázados uralma véget ért, az új vezetés hatalma megszilárdításáért küzd. Még a jemeni húszik tartják úgy-ahogy magukat, viszont most ők kerültek célkeresztbe, és mozgásterük egyre szűkül. Irán már saját területén védekezik, tárgyalóasztalhoz kényszerült, próbálja menteni a menthetőt. Közben az Ábrahám-egyezményeket komolyabban a gázai háború sem kezdte ki, sőt új megállapodások körvonalazódnak.

Az új Közel-Kelet most születik, és a történetét vérrel írják. A sivatagban a tárgyaláshoz is erő kell, mert a gyengét kíméletlenül eltiporják. Visszatért a vadkelet. És ebben Izrael lehet az új seriff.

A szerző az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány vezető elemzője