A NATO-tagállamok a 2014-es walesi csúcstalálkozóján, már a Krím félsziget orosz bekebelezésének árnyékában állapodtak meg arról, hogy védelmi költségvetésüket a bruttó hazai össztermékük (GDP) két százalékára emelik. Néhány év múlva, 2018-ban Donald Trump amerikai elnök csapott az asztalra, világossá téve, hogy Európának többet kell tennie és fizetnie saját biztonságáért. Ment is a hangos sipákolás, hogy „elárulja szövetségeseit és veszélybe sodorja a NATO-t”. Azóta kiderült: éppen hogy megmentette. Néhány országnak ugyanis ez azért ébresztőt fújt, és komoly haderőfejlesztésbe kezdtek. Élen járt Lengyelország, illetve a balti államok, no meg a Zrínyi 2026 programmal Magyarország. Összességében, míg tíz évvel ezelőtt a katonai szövetség mindössze három tagállama teljesítette a kétszázalékos célt, addig 2024-re 23. Azaz nyolc országnak az elmúlt tíz esztendő sem volt elég arra, hogy behozza lemaradását.

Minisztersége alatt a német védelmi költségvetés sereghajtóként a GDP 1,1 és 1,3 százaléka között alakult, a Bundeswehr állapota pedig ezzel párhuzamosan lezüllött. Milyen jó lett volna, ha a német politikus már akkor „hajlandó olyan határozottan reagálni, ahogyan a helyzet megköveteli”! Jó példát mutathatott volna, de Berlinben és Brüsszelben is csak néhány éve okosodtak ki. Egyébként Németország tavaly ugyan már elérte a NATO-küszöböt, azonban ez egyelőre inkább kozmetikázás, ugyanis egy egyszeri 100 mil­liárd eurós alapnak, és nem a tartós elköteleződésnek köszönhető.

Főleg, hogy néhányan csak most látnak a munkának, amelynek például Magyarország a dandárját már elvégezte. Márpedig egy ütőképes, elrettentő hadsereg felépítése nem megy varázsütésre, hosszú évekbe telik. Bruno Kahl, a Német Szövetségi Hírszerző Szolgálat (BND) elnöke kendőzetlenül be is vallotta, minél tovább tart az orosz–ukrán háború, annál jobb Euró­pának, mert Oroszország felszabaduló katonai és anyagi erőforrásait nem tudja ellenünk fordítani. Szerinte ezért legalább 2030-ig folytatni kellene a harcokat – addigra talán utolérnék magukat. Ursula von der Leyen sem csinált titkot belőle, hogy az akár 800 milliárd euróval megtámogatott európai védelmi ipart Ukrajna megsegítésére lehetne használni. Azt azért még Kijevben is felháborodással fogadták, hogy az európai hanyagság árát ukrán vérrel fizessék meg. Egy erős Európa megteremtése persze üdvözlendő célkitűzés. Még akkor is, ha a ReArm ­Europe kapcsán egyelőre több a kérdőjel, mint a válasz. Az Euró­pai Bizottság elnöke valójában más tollával ékeskedik, hiszen a terv alapvetően tagállami kiadásokkal számol. Arról már nem is beszélve, mire a politikai ígéretekből vas lesz, Ursula von der Leyen rég nyugdíjas éveit élvezheti. 

Azért az egész nagy csinnadrattával bejelentett program így is felér egy önvallomással, hogy Európa nem áll készen. Ez viszont felvet néhány kérdést. 

A másik talány: ha az amerikaiak és az európaiak együttes támogatása nem volt elég Ukrajna győzelméhez – bármit jelentsen is az –, akkor mégis mi a magára maradó Európa haditerve?

A szerző az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány vezető elemzője