Ez valóban egyre erősödő jelenség. Még ha – sok más aggasztó momentum mellett – bagatellizáljuk, nem veszünk róla tudomást, statisztikai bűvészkedéssel próbáljuk is cáfolni. (Ezeket a nyugati média előszeretettel alkalmazza is.) De vajon miért van ez? Miért vonzó sok nyugati ember számára is egy olyan vallás, amely megveti és tiltja szinte mindazt, amit a Nyugat évszázadok alatt elért, kivívott, magáénak vall, megél és élvez? És amely alárendelést követel, és jelentős mértékben korlátozza a jogaiban, életvitelében, személyes szabadságában – mindabban, amit elért és kivívott? Mindjárt meg fogjuk találni a választ…
„Az iszlám a béke vallása” – azt gondolnánk, hogy ezt ma már a legelvetemültebb progresszív liberálisok sem hiszik el. Ehhez képest nemhogy elhiszik, hanem még mindig vannak, akik mondogatják. Vagy, ha ezt így esetleg nem is mondják már, mert talán ők is érzik, hogy nevetség tárgyává válnak, de még mindig az iszlamofóbia elleni küzdelemre szólítanak fel. Például
Keir Starmer brit miniszterelnök egy-egy olyan eset után, amikor fiatal lányokat erőszakoltak (és sajnos öltek is) meg muszlim bevándorlók, másnap a BBC-n pátoszba borult ábrázattal mondott lánglelkű beszédében az iszlamofóbia elharapózásától intette óva a briteket.
Tudjuk, ennek politikai okai vannak. A nemzetközi baloldal – részben aljas, számító érdekből, szavazatokért, részben Stockholm-szindrómás, önsorsrontó bornírtságból – folyamatosan keblére akarja ölelni az Európába (és Észak-Amerikába) érkező muszlim tömegeket. Az iszlám pedig ezt – saját szempontjából remekül – ki is használja. Az európai jogintézményeket, régi és új kulturális mintákat (szólás- és vallásszabadság, tolerancia, sokszínűség, stb.) alkalmazva, ezekre hivatkozva követel helyet magának; majd pedig amikor ezt megkapja és kellően megerősödik, átveszi az irányítást, és ugyanezt nem adja meg az immáron meggyengült európaiaknak. Ennek látszólag banális, de nagyon is beszédes és súlyos példája, amikor
az iszlám nők teljes csadorban jelennek meg a strandon, amit nekünk, európaiaknak el kell fogadnunk (sőt, tapsolnunk is kell neki), ám egy idő után, amikor már többségben vannak az adott strandon, azt követelik, hogy a fehér nők se vetkőzzenek le.
És a nyugati társadalmak mindezt elfogadják. Mert nincs már bennük erő ahhoz, hogy ellenálljanak. Nincs valódi elköteleződés a saját értékeik, hagyományaik, elveik iránt. Pótcselekvésekbe menekülnek, a mellüket verik, hogy milyen toleránsak, erényt fitogtatnak, jóemberkednek, tüntikéznek a saját kultúrájuk, kormányaik, honfitársaik ellen. A média tapsvihara által kísérve. Különösen a fiatalok. Harcias szlogeneket kiabálnak, de valódi harcot már nem vállalnak. Egy valóban erős ellenféllel már nem szállnak szembe.
Enyhébb esetben csak „társutasként” segítik az iszlám hódítást, azzal, hogy saját magukkal is elhitetik, az aktivizmusuk jó ügyet: a toleranciát, a vallásszabadságot, a szegény, szerencsétlen menekültek befogadását szolgálja. Sok esetben maguk is muszlimmá válnak. Ez azonban már nem puszta gyengeség és behódolás. Pontosabban: gyengeség és behódolás, de épp azért, mert az erőt keresik – és az iszlámban meg is találják.
És itt jön a lényeg. Az embernek – természeténél fogva – szüksége van egyrészt világmagyarázatokra, másrészt spiritualitásra. Az első azt jelenti, hogy rendet, rendszert, oksági összefüggéseket, egyáltalán valamifajta értelmet találjon mindabban, ami körülveszi, amit megél, ami történik körülötte. Hogy némi stabilitást érezzen maga körül, ne érezze a világot kaotikusnak. A második, a spiritualitásra való igény pedig azt jelenti, hogy kell valamilyen felsőbbrendű, szellemi erő, és ehhez az embernek valamilyen módon kapcsolódnia is kell, hogy ne csak magyarázatot kapjon a világra, hanem meg is békéljen vele. Beleértve az önmagával való megbékélést is. A hívő ember – és ebből a szempontból mindegy, milyen hitrendszerhez, valláshoz tartozik – mindig sokkal jobban képes elfogadni a világot, benne a saját helyét, megbékélni a sorsával. Nem csak a negatív dolgokkal szemben ellenállóbb a lelke, de a jó dolgokat is jobban a helyén tudja kezelni, nem válik önhitté és felelőtlenné, képes megőrizni a szerénységét, alázatát Istennel (és más emberekkel) szemben.
A nyugati emberek körében az elmúlt évtizedekben a soha korábban nem látott gazdasági prosperitás és a jólét növekedése egyben a lelki válságok, betegségek, depresszió, szorongás, önbecsüléshiány stb. exponenciális növekedését is elhozta.
Igen, jogos az a megállapítás, hogy az embereknek régen is voltak lelki bajaik, csak nem foglalkoztak ezekkel, nem is tudták, hogyan lehetne velük foglalkozni, nem voltak még pszichológusok, stb. Így inkább elmentek a kocsmába. Ebben is van igazság. De épp a hit, az Istennel, Krisztussal való kapcsolat volt az, ami képes volt a nehézségek (akár fizikai, akár lelki) közepette is valamiféle kapaszkodót, stabilitást nyújtani. Hogy ha én gyenge is vagyok, van kire támaszkodni. Aki mellettem áll, és megóv. Ebben a világban is; de ha úgy dönt, hogy mennem kell, akkor egy másik világban örök életet, üdvözülést biztosít.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!