Az erő az iszlámnál van

A világon összesen körülbelül 2,5 milliárd muszlim él. A Föld teljes népességének több mint 30 százaléka. 2020-ban a szám még „csak” kétmilliárd volt, tehát közel 25 százalékos a növekedés. A világ teljes népessége ezalatt nagyjából 3,5 százalékkal, 7,85 milliárdról nőtt 8,15-re. A kereszténység esetében pedig 8 százalékos a növekedés, 2,4 milliárdról nagyjából 2,6 milliárdra.

A keresztények esetében a növekedés elsősorban a Krisztus hitét felvevőknek köszönhető. Főleg a Távol-Keleten, a fiatalabbak, műveltebbek körében: Dél-Koreában, Japánban, Kínában, Indonéziában, Vietnámban stb., illetve az ezen országokból elszármazott, de már a nyugati világban élőknél.

Évente mintegy 15 millióan térnek meg Krisztushoz. Ugyanakkor 11,7 millióan hagyják el a kereszténységet és térnek át más vallásra vagy lesznek hitetlenek, ateisták.

Mindez persze becsléseken alapszik, az iszlámmal kapcsolatban pláne. Hiszen a világ számos olyan területén hódít nagymértékben, ahol a demográfiai adatok, statisztikák felvétele és feldolgozása kevésbé precíz. A Guinness szerint 1990 és 2000 között 12,5 millióval több ember vette fel az iszlám vallást, mint a kereszténységet. Ugyanakkor az iszlámot is sokan hagyják el (elsősorban épp a kereszténységért), ám ők ezt sokszor titkolják, mivel a Koránban lefektetett hitelvek szerint az iszlámot elhagyóknak halálbüntetés jár.

Nem tudjuk tehát pontosan, hogy jelenleg a kereszténység vagy az iszlám vezet-e az áttérők számában, és abban is épp a határon vagyunk, melyikük a világ legnagyobb vallása. De hogy az erő, a lendület az iszlámnál van, ahhoz nem fér kétség. Jóval több muszlim gyerek születik, mint keresztény.

A keresztény kultúrkörben ráadásul dominál a szekularizáció, a hit elhagyása. Ezt csak rövid ideig képes pótolni a Távol-Keleten erősödő kereszténység, különösen mivel ezen országok lakossága (Japáné és Dél-Koreáé végképp) aggasztó mértékben csökken.

A keresztény világban a hit elhagyása elsősorban ateistává, de legalábbis agnosztikussá válást jelent, elfordulást a hittől, a spiritualitástól. De egyre erősödő tendencia az iszlámra való áttérés is. Amit a nyugati emberek – egyelőre – önszántukból választanak! Emellett nagyon erős az iszlám térítő („hódítás” helyett használjuk ezt eufemizmusként) szándéka is.

A Politikai hobbista című műsorban az elmúlt hetekben számos olyan videót mutattunk be, ahol iszlám hittudósok, imámok, vallási vezetők mondják el, hogy céljuk a teljes dominancia. Hogy a világ minden embere muszlim legyen. És hogy ehhez minden eszköz megengedett, sőt a vallásuk kifejezetten előírja számukra.

Némelyikük azt is hozzáteszi, hogy még harcra, háborúra sincs szükség; a nyugati emberek szép lassan önszántukból térnek át az iszlám hitre.

Ez valóban egyre erősödő jelenség. Még ha – sok más aggasztó momentum mellett – bagatellizáljuk, nem veszünk róla tudomást, statisztikai bűvészkedéssel próbáljuk is cáfolni. (Ezeket a nyugati média előszeretettel alkalmazza is.) De vajon miért van ez? Miért vonzó sok nyugati ember számára is egy olyan vallás, amely megveti és tiltja szinte mindazt, amit a Nyugat évszázadok alatt elért, kivívott, magáénak vall, megél és élvez? És amely alárendelést követel, és jelentős mértékben korlátozza a jogaiban, életvitelében, személyes szabadságában – mindabban, amit elért és kivívott? Mindjárt meg fogjuk találni a választ…

„Az iszlám a béke vallása” – azt gondolnánk, hogy ezt ma már a legelvetemültebb progresszív liberálisok sem hiszik el. Ehhez képest nemhogy elhiszik, hanem még mindig vannak, akik mondogatják. Vagy, ha ezt így esetleg nem is mondják már, mert talán ők is érzik, hogy nevetség tárgyává válnak, de még mindig az iszlamofóbia elleni küzdelemre szólítanak fel. Például

Keir Starmer brit miniszterelnök egy-egy olyan eset után, amikor fiatal lányokat erőszakoltak (és sajnos öltek is) meg muszlim bevándorlók, másnap a BBC-n pátoszba borult ábrázattal mondott lánglelkű beszédében az iszlamofóbia elharapózásától intette óva a briteket.

Tudjuk, ennek politikai okai vannak. A nemzetközi baloldal – részben aljas, számító érdekből, szavazatokért, részben Stockholm-szindrómás, önsorsrontó bornírtságból – folyamatosan keblére akarja ölelni az Európába (és Észak-Amerikába) érkező muszlim tömegeket. Az iszlám pedig ezt – saját szempontjából remekül – ki is használja. Az európai jogintézményeket, régi és új kulturális mintákat (szólás- és vallásszabadság, tolerancia, sokszínűség, stb.) alkalmazva, ezekre hivatkozva követel helyet magának; majd pedig amikor ezt megkapja és kellően megerősödik, átveszi az irányítást, és ugyanezt nem adja meg az immáron meggyengült európaiaknak. Ennek látszólag banális, de nagyon is beszédes és súlyos példája, amikor

az iszlám nők teljes csadorban jelennek meg a strandon, amit nekünk, európaiaknak el kell fogadnunk (sőt, tapsolnunk is kell neki), ám egy idő után, amikor már többségben vannak az adott strandon, azt követelik, hogy a fehér nők se vetkőzzenek le.

És a nyugati társadalmak mindezt elfogadják. Mert nincs már bennük erő ahhoz, hogy ellenálljanak. Nincs valódi elköteleződés a saját értékeik, hagyományaik, elveik iránt. Pótcselekvésekbe menekülnek, a mellüket verik, hogy milyen toleránsak, erényt fitogtatnak, jóemberkednek, tüntikéznek a saját kultúrájuk, kormányaik, honfitársaik ellen. A média tapsvihara által kísérve. Különösen a fiatalok. Harcias szlogeneket kiabálnak, de valódi harcot már nem vállalnak. Egy valóban erős ellenféllel már nem szállnak szembe.

Enyhébb esetben csak „társutasként” segítik az iszlám hódítást, azzal, hogy saját magukkal is elhitetik, az aktivizmusuk jó ügyet: a toleranciát, a vallásszabadságot, a szegény, szerencsétlen menekültek befogadását szolgálja. Sok esetben maguk is muszlimmá válnak. Ez azonban már nem puszta gyengeség és behódolás. Pontosabban: gyengeség és behódolás, de épp azért, mert az erőt keresik – és az iszlámban meg is találják.

És itt jön a lényeg. Az embernek – természeténél fogva – szüksége van egyrészt világmagyarázatokra, másrészt spiritualitásra. Az első azt jelenti, hogy rendet, rendszert, oksági összefüggéseket, egyáltalán valamifajta értelmet találjon mindabban, ami körülveszi, amit megél, ami történik körülötte. Hogy némi stabilitást érezzen maga körül, ne érezze a világot kaotikusnak. A második, a spiritualitásra való igény pedig azt jelenti, hogy kell valamilyen felsőbbrendű, szellemi erő, és ehhez az embernek valamilyen módon kapcsolódnia is kell, hogy ne csak magyarázatot kapjon a világra, hanem meg is békéljen vele. Beleértve az önmagával való megbékélést is. A hívő ember – és ebből a szempontból mindegy, milyen hitrendszerhez, valláshoz tartozik – mindig sokkal jobban képes elfogadni a világot, benne a saját helyét, megbékélni a sorsával. Nem csak a negatív dolgokkal szemben ellenállóbb a lelke, de a jó dolgokat is jobban a helyén tudja kezelni, nem válik önhitté és felelőtlenné, képes megőrizni a szerénységét, alázatát Istennel (és más emberekkel) szemben.

A nyugati emberek körében az elmúlt évtizedekben a soha korábban nem látott gazdasági prosperitás és a jólét növekedése egyben a lelki válságok, betegségek, depresszió, szorongás, önbecsüléshiány stb. exponenciális növekedését is elhozta.

Igen, jogos az a megállapítás, hogy az embereknek régen is voltak lelki bajaik, csak nem foglalkoztak ezekkel, nem is tudták, hogyan lehetne velük foglalkozni, nem voltak még pszichológusok, stb. Így inkább elmentek a kocsmába. Ebben is van igazság. De épp a hit, az Istennel, Krisztussal való kapcsolat volt az, ami képes volt a nehézségek (akár fizikai, akár lelki) közepette is valamiféle kapaszkodót, stabilitást nyújtani. Hogy ha én gyenge is vagyok, van kire támaszkodni. Aki mellettem áll, és megóv. Ebben a világban is; de ha úgy dönt, hogy mennem kell, akkor egy másik világban örök életet, üdvözülést biztosít.

És ez a magasabb rendű szellemi lény, Isten, és a hozzá való kapcsolódás természetes szükséglete az embernek. Ideig-óráig ki tudják elégíteni a világi örömök (amelyek egy része persze a sátán szándékos manipulációja, de ennek részletezése meghaladná jelen írás kereteit), de eljön az a pont, amikor a lelki ürességet már semmi (és senki) sem képes betölteni, ellensúlyozni.

Mindig, mindannyian ilyenkor fordulunk Istenhez, a spiritualitáshoz. És

amikor egy olyan ember, pláne egy fiatal, aki ateista, hitetlen közegben nőtt fel, nincs tapasztalata, nem látott semmilyen mintát arra vonatkozóan, hogy mit jelent hinni, magasabb rendű szellemi erőkhöz, célokhoz kapcsolódni, világi örömök, függőségek helyett lelki békét találni, teljesebb életet élni, stb., ám mégis óriási belső szükséglete van erre, akkor vajon hova fordul? Oda, ahol a leginkább látja az erőt.

Ahonnan azt az üzenetet kapja, hogy gyere hozzánk, itt vagyunk, sokan vagyunk, győzünk, és velünk te is győztes leszel. És ez az erő ma az iszlámban van meg.

Egy korábbi írásomban («https://magyarnemzet.hu/velemeny/2024/12/milyen-peldat-mutat-az-iszlam») részletesen írtam arról, ahogy az iszlám a külsőségekben, a hegyekre épített gigantikus, a látványt domináló mecsetekkel erőt tud mutatni, Allah nagyságát és az ember kicsiny, jelentéktelen mivoltát közvetíteni a hívők (és a még nem hívők) felé. A kereslet és a kínálat tehát egyensúlyban van.

A világmagyarázatot és a magasabb rendű szellemiséget kereső emberek oldaláról megvan a „fogyasztói” igény. Az erőt felmutató iszlám pedig kiválóan reklámozza és adja el a „terméket”: saját magát.

Meg kell tanulnunk, képesnek kell lennünk újra „eladni” a kereszténységet is. Ehhez pedig erőt kell mutatni…