Mindjárt lecseng a balatoni főszezon, ideje van a számvetésnek, lehet mérleget készíteni. Érdekes lesz, valószínűleg valahol a hurráoptimizmus és a sírás-rívás között félúton helyezkednek majd el az adatok és a vélemények. Ami persze egyáltalán nem meglepő, hiszen van, ahol jól mentek a dolgok, van, ahol kevésbé, ebből jön ki az átlag. Na de kezdjük ott, hogy
idén komoly ellenszélben vitorlázgatott a Balaton, a média egy része olyan ekézésbe és pánikkeltésbe kezdett, hogy aki onnan tájékozódott, inkább elment Ruandába agyonlövetni magát. Ment a lángosozás, a sulykolás, hogy méregdrága, hogy ilyen a víz meg olyan is, és hogy köpködni kell az árvaszúnyogokat.
És ha mindez nem lett volna elég, jött a jolly joker, hogy bezzeg Horvátország, bezzeg Olaszország olcsóbb, ami persze kénköves hazugság. Kész szerencse, hogy a bezzegromániázás ebben a kérdéskörben elmaradt, pedig lett volna rá igény. Ráadásul bármennyire is szeretjük (magam például nagyon) a Balaton adottságait, normális ember nem kezdi el összehasonlítgatni Dalmáciával vagy a Sorrentói-öböllel. Akadt olyan véleményvezér, aki nagy nehezen talált egy hirdetést, hogy Antalya tíz nap, repcsi, szállás, all inclusive tokkal-vonóval kétszázötvenezer per kopf. Na ja, csak közben esetleg órákat parázol egy fapados csőben, mire felemelkedik, a helyszínen kiderül, hogy a szoba egy tűzfalra néz, első este annyira megütöd magad az ételtől és italtól, hogy másnap azt sem tudod, hol vagy, aztán betoppannak a kurdok. Csendben jegyzem meg, hogy a mulatság egy négytagú családnak egy miska és akkor még nem néztél ki a bazárba valami okosságért. Ennyit az olcsóságról, nekem mondjuk ez nem tűnik kevésnek, de ez nem jelent semmit.
Gyerekkoromban sem nagyon nyaralgattunk, a Balatonról egy emlékem maradt – egy vállalati üdülőről, keszeg, bambi, a felnőttek fecske fürdőgatyában tolták a balatoni világost, nagyjából ennyi. Aztán az első stoppolások a gimnázium alatt, nyári munkák kempingekben, ilyenek. Majd egy magam számára is váratlan fordulattal
a Balaton-felvidékre költöztem, és miután asszimilálódtam, kezdtem úgy viselkedni, mint a helyiek, azaz le sem mentem a partra. Később a helyzet kissé megváltozott – idén például már háromszor is voltam, egyszer júniusban, egyszer júliusban, egyszer a napokban, mindháromszor este hat után. Júniusban előszezoni hangulat fogadott, júliusban már sűrűsödtek a törölközők, de az augusztusi csobbanás minden várakozásomat felülmúlta.
Embertömeg hömpölygött, a vizet alig lehetett látni a fürdőzőktől, a büfék előtt sorok kígyóztak, az éttermek hétköznap is dugig, a biciklisták változatlan lelkesedéssel nyomják dombnak fel a negyven fokban, komoly dugókat okozva ezzel a dolgukra igyekvő helyiek népes táborában. Az viszont tisztán látszott, hogy a Balaton kong és egyben pang az ürességtől és nagy a nyomor a diktatúrában, merazorbán.
A tökéletestől, mindenki boldogságától persze messze vagyunk, de ez mindenhol így van és alighanem így is marad, míg világ a világ. A vendéglátósok és a szállásadók szerint az infláció és a munkavállalók magas bére okoz nehézségeket, míg mások úgy vélik, az árak magasak és emiatt a vendégkör egy része másfelé keresgél.
De olyan magyarázat is előfordult, hogy generációváltás alakította át a megszokott vendégkört, és ez más szokásokat és elvárásokat hozott a nyaralásba és a turizmusiparba, sőt olyan is, hogy amennyiben a számok visszaesést mutatnak majd, az a háborúknak is köszönhető. Ebben magam kevéssé hiszek – nem tartom valószínűnek, hogy a magyarokat adott esetben az tántorítaná el a balatoni hekktől az újragondolt tökfőzelékig terjedő kínálattól, hogy miként mozog a front a Donbaszban, vagy hogy az izraeliek megszórják az atommal mukutyoló irániakat. Mint ahogy abban sem nagyon, hogy honfitársaim a bizonytalan jövőtől tartva bevarrták a Szép-kártyát a cihába.
