Blue monday, mondanák erre az angolszászok. Nem kék, hanem szomorú volt az a hétfő, amelyik a magyar–ír meccset követte. A döbbenet lassan múlik, de az átok és a balsors emlegetésén lassan túlteszem magam. Átfutom a hozzászólásokat az úgynevezett közösségi oldalakon, aztán inkább lapozok, mert egy részüktől elfog a rosszullét. A csalódottságot persze értem, az ostoba, rosszindulatú löttyös indulatot már kevésbé.

Hogy miért cserélt a végén? Azért tesó, mert látta, hogy gáz van, és be kell hozni egy tornyot. Szoboszlai az irigyek fő céltáblája. A lelkét kitette és káprázatos passzokat adott.

A csapat, mert ugye arról is le kell húzni a keresztvizet. Szemet gyönyörködtető gólokat lőttünk, cselekkel, sarkazásokkal, ziccerekkel tarkítva és ezúttal az önuralommal sem volt baj az ismét folyamatosan provokáló, minden létező tisztátalan eszközt bevető ellenféllel szemben.

Hogy akkor meg mi történt? Nos, (szigorúan az én fotelemből nézve, majd előtte állva) 

És természetesen tudjuk, hogy a bíró a pálya elidegeníthetetlen része, de amit ezek műveltek (mind Dublinban, mind Budapesten), az egészen különös volt. Dublinban egyébként lehet valami a levegőben, ott mostanában vendég nem fejezi be a mérkőzést tizenegy emberrel és kilencvenöt perc alatt.

Mindenesetre nagy kár bűnbakokat keresgélni, játékosokat kikövetelni a csapatból, ne adj’ isten Rossit meneszteni, a kiesést politikai célokra felhasználni viszont még aljasság is a tetejébe. Azt hagyjuk meg a három hülyének, a Hamász-simogató „északíreknek”, akik persze kötelességüknek érezték, hogy azonnal beszóljanak, na kinek? A magyar miniszterelnöknek. Szánalmas. Mindezeket nem harag és elfogultság mondatja velem, inkább a tapasztalat. Az pedig azt súgja, hogy előfordul az ilyesmi, a foci már csak ilyen, sok örömünk lesz még ebben a csapatban, az élet megy tovább, hajrá.