A történet jól ismert: Orfeusz elveszíti Eurydikét, majd alászáll érte az alvilágba. Ámor feltétele egyszerű és kegyetlen: nem nézhet vissza szerelmére, amíg fel nem érnek az élők világába. A tiltás azonban nemcsak szabály, hanem lelki próbatétel. Eurydiké szenvedése, Orfeusz hallgatása, a kimondatlan kétség lassan elviselhetetlenné válik. És amikor a férfi végül ránéz, másodszor, végérvényesen elveszíti szerelmét.
Orfeusz és Eurydiké tragikus története
Gaál István nem mitológiai tablót fest. Orfeusza nem félisten, hanem gyászoló ember, aki képtelen elviselni a bizonytalanságot.
Ebben az értelmezésben a tragédia nem a szabály megszegéséből fakad, hanem abból az emberi képtelenségből, hogy ne akarjunk azonnali visszaigazolást a szeretetről.
Ez a hangsúlyeltolás teszi a filmet ma is aktuálissá.
A rendezés egyik legizgalmasabb vonása, hogy a természetfelettit következetesen a természet törvényeivel váltja fel. Az alvilág színes, absztrakt tér, míg az élők világa sivár és sziklás. Mintha mindent a gyász szemszögéből látnánk: az élet ridegnek, a halál pedig paradox módon érthetőbbnek tűnik. A táncosok spirális mozgása, a kamera körkörös pásztázása, a szerves és szervetlen anyagok váltakozása mind azt sugallják, hogy élet és halál nem ellentétek, hanem ugyanannak a körforgásnak a részei.
Gaál szimbólumrendszere egyszerre merész és következetes. Az életfa emberi arcokból épül fel, az óriástojás az újjászületés lehetőségét hordozza, mégis hiányzik belőle a megváltás ígérete.
Nem véletlen, hogy a rendező elvetette a Gluck-opera happy endjét. Itt nincs deus ex machina, nincs második esély.
Ámor nem avatkozik közbe, mert a dráma csak így maradhat érvényes. A rendező mintha azt mondaná: a művészet képes levinni minket az alvilágba, de nem írhatja felül a létezés törvényeit.
A zenei és hangi döntések is ezt az irányt erősítik. Orfeusz bariton hangja – Miller Lajos énekével – földhözragadtabb, emberibb, mint a hagyományos kontratenor-megoldás. Téri Sándor visszafogott játéka, Eszenyi Enikő fiatal Eurydikéje és Sára Sándor érzékeny operatőri munkája együtt teremtik meg azt a ritka egyensúlyt, ahol a zene nem uralja le a képet, a kép pedig nem akarja megmagyarázni a zenét.
Nem véletlen, hogy az operafilmet bemutatásakor értetlenség fogadta, ma azonban pontosabban látszik a helye: Ingmar Bergman A varázsfuvolája és Joseph Losey Don Giovannija mellett a szerzői operafilm egyik legkövetkezetesebb darabja, amelynek felújított változata nemrég DVD és Blu-ray kiadásban is megjelent a Nemzeti Filmintézet által.
Gaál István utolsó nagyjátékfilmje visszatérés volt a gyökerekhez: a klasszikus zenéhez, az ógörög mítoszhoz, az európai kultúra alaprétegéhez. De nem nosztalgikus gesztus, inkább számvetés. Az Orfeusz és Eurydiké azt kérdezi: mire képes a művészet az elmúlással szemben? A válasz nem vigasztaló, mégis felszabadító. Nem győzhetjük le a halált, de képesek vagyunk szembenézni vele. És talán ez a legtöbb, amit egy film, egy opera, egy mítosz adhat.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!