Bukta Imre megfestette a hiány mitológiáját

Bukta Imre új festménysorozata a falusi élet eltűnő állatait idézi meg, de valójában nem annyira az állatokról vagy a háztáji állattartásról szól, mint inkább annak hiányáról, metamorf abszurditásáról. A Letűnt vidéki állatok című kiállításán Bukta Imre a vidéki önellátás világának széteséséről, az ember és a természet kapcsolatának elhalványulásáról és a hiány emlékezetéről beszél.

Bukta Imre képzőművész (képen) kiállítása megnyitója a Godot Galériában. Fotó: Ladóczki Balázs Fotó: Ladóczki Balázs

Bukta Imre életműve több mint öt évtizede következetesen a magyar vidéki lét tapasztalatát vizsgálja. Az autodidakta művész az 1970-es években kezdett, és munkásságát hamar felfedezte a nemzetközi művészeti diskurzus is. A magyarországi összefoglaló tárlatok – a MODEM 2008-as életmű-kiállítása vagy a Műcsarnok 2012-es bemutatója – már korán kijelölték azt a művészeti pozíciót, amelyben Bukta a vidéki valóság egyik legfontosabb krónikásává vált. A Godot Galéria mostani kiállításának személyes kiindulópontja egy konkrét hiány: Mezőszemerén, ahol a művész él és dolgozik, ma már egyetlen tehén sincs, az alkotó mégis egy egykori tehénistállóban fest. Ez a paradox helyzet – a hely emlékezete és a valóság eltűnése – válik sorozatának alapmotívumává. A március 5-i megnyitón Horváth Csaba színházi rendező személyes hangú értelmezése nyitott meg egy olyan festészeti univerzumot, amelyben a háztáji állatok mitológiai szereplőkké, a falusi jelenetek pedig groteszk, olykor apokaliptikus látomásokká alakulnak. Értelmezésükben legalább annyira támaszkodtak a rendező megfejtéseire, mint Bukta Imre címadásaira, amelyek nemegyszer jelölik ki az értelmezés lehetőségeit.

Bukta Imre: Lakodalom nézők (2025.) Forrás: Godot Galéria

Bukta Imre: Letűnt vidéki állatok

A háztáji állatok – kacsa, liba, borjú, disznó – ezeken a festményeken egyszerre hétköznapi és mitologikus szereplők, ezzel megteremtve azt a tematikus ívet, amire a kiállított műveket felfűzhetjük. A Tűznél melegedő vidéki nő például egy archaikus jelenetet idéz: a nő ölében csillogó réce egyszerre háziállat és allegorikus lény. Horváth Csaba értelmezése szerint akár Pénelopé alakját is felidézhetjük benne, aki a várakozás és a hűség motívuma, mivel az antik görög irodalomban Odüsszeusz felesége húsz éven keresztül várja férjét.

A melankolikus búslakodásnál mégis sokkal erősebb az ironikus, már-már abszurdba hajló szemlélet, ahogy a háztáji élőképekbe beszűrődnek a modern kor tárgyai (mobitelefon) és ebben a közegben különösen bizarrnak tetsző jelenségei (képernyőgörgetés). 

A Kacsa a Temuról című festmény például egy digitális korban felnövő generáció groteszk allegóriája: a falusi kertben egy online rendelt játékállat helyettesíti az élő jószágot, idegenségét apró pontokkal emeli ki a festő. Nevetünk rajta, de közben mégis nyugtalanító látlelet. A Balatoni nyaralók a téli Mezőszemerén című festmény még abszurdabb jelenetet idéz, ahol fürdőruhás turisták tűnnek fel a havas tájban, mobiltelefonjaik képernyőjébe merülve: mintha már a hideget sem érzékelnék maguk körül. Bukta színházszerű kompozíciói csak még inkább kiemelik a falusi élet végéről szóló tragikomédiát.

Bukta Imre: Karácsonyi kaktusz (2026.) Forrás: Godot Galéria

A kiállítás leghatásosabb képei minden bizonnyal azok, amelyekben az állatok és az emberek viszonya drámai jelenetté válik. 
A Vidéki pár című festményen például egy orrpiercinges férfi a hóna alatt egy disznóval áll értetlenül, miközben a tanyasi világ öltözködését idéző, de áttetsző ruhában térdeplő párja egy libát töm. Ez a kimerevített pillanatkép első látásra talán emlékeztet a vidéki mindennapokra, ám valójában sokkal inkább az amorf jelennek tartott tükörkép, ahol a szereplők nem tudják, mit kellene kezdeniük a haszonállatokkal. A mocskos disznó, a Kucuka vagy a Smile című képeken a szereplők ugyancsak idegenül állnak, nemegyszer megsajnálva, de tétlenül szemlélve a szenvedő állatot.

Bukta Imre művészete régóta a magyar vidéki lét egyik legfontosabb művészeti lenyomata, művei egyszerre szociológiai látleletek és lírai víziók. A Letűnt vidéki állatok is ezt a pályát folytatja – de talán egy fokkal sötétebb tónusban, mert mostanra nem csupán a vidéki világ átalakulásáról van szó, hanem arról is, hogy a természetből kivonuló ember a saját kulturális emlékezetét is elveszíti.