idezojelek

Eredj te, meg a haverjaid, szedegessetek aknákat!

HETI AGYRÉMEK – Ezek a csávók mintha Hasek Svejkjéből kerültek volna elő, erő és derű kell az elviselésükhöz.

Hegyi Zoltán avatarja
Hegyi Zoltán
Cikk kép: undefined
Fotó: JUNI KRISWANTO
0

Rövid kis pihenőt tartottam a zűrzavarban. Kivettem az összes bennszorult szabadságomat és betettem egy csendes sarokba a számítógépet. Elcsendesülés, várakozás, advent. Bizonyos szempontból az év legszebb időszaka. Még az is jól jött, hogy vagy három hétig nem láttuk a Napot. Végül is a fényt vártuk, nem igaz? És karácsonyra meg is érkezett. 

A Sol Invictus, a Legyőzhetetlen Nap pogány ünnepe után a Gyermek születése.

Jöttek is a jelek sorban, mert a jelek már csak ilyenek, bevonzódnak, szinkronizálódnak. Sapkában jönnek, mint a hetvenes évek, de aztán levetkőznek a meleg szobában, megmutatják magukat. Soha, semmi nem történik véletlenül, nincsenek véletlenek, azokhoz az kellene, hogy Isten elmélázzon egy pillanatra.

Példa. A faluban, ahol élek, van egy kis hirdetőtábla, ritkán állok meg előtte. Most valami odavonz, ellenállhatatlanul, egyértelműen. Olyan, mint valami parancs. A táblán tűzifaajánlat és ügyeleti rendek között kis cédula értesít arról, hogy a közeli kisváros templomában Földi-Kovács Andrea tanúságtétele lesz hamarosan. Nem gondolkodom, megyek. Megrázó és felemelő. Egy ponton hatalmas csattanás hallatszik odakintről. A tanúságtétel katartikus, a történet felettébb ismerős a saját életemből. Szédelegve megyek ki a templomból, az utcán sötétség, csak egy villanyoszlop lángol. Bent felejtem a sapkámat a padon, de csak másnap veszem észre. Karácsonyi ajándékként „természetesen” többek között egy pompás sapkát kapok. Minden a helyére kerül.

De vissza még a várakozáshoz. Igyekszem távol tartani magamtól a zajt, különös tekintettel az eszelősök nehezen felfogható izmozásaira. Néha persze óhatatlanul beszűrődik valami. Hibbant tábornokok hörgései. Hogy szokjunk hozzá a gondolathoz, hogy háború lesz, olyan, vagy még olyanabb, mint amilyet apáink, nagyapáink átéltek és viszik majd ágyútölteléknek a fiainkat, unokáinkat.

Anyádat. Azt. Eredj te, meg a haverjaid, szedegessetek aknákat, ha akartok. Ezen a ponton kizökkenek némiképp a béketűrésemből.

Ezek a csávók mintha Hasek Svejkjéből kerültek volna elő, erő és derű kell az elviselésükhöz. Nem könnyű meló, de most ez van. Illetve, így vagy úgy, de mindig ez van, csak most talán a szokásosnál is nagyobb a bizonytalanság.

VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Azért olvasok is egy kicsit közbe-közbe, a napi rutin és a szemlélődés közepette. Könyveket. Papírról betűket. Az on­line teret kizárom, a kattintásvadász címekkel, az agresszióval, a gyűlölettel együtt. Az orosz–ukrán háborús híreket dettó. Amikben egyébként többek között az a borzalmas, hogy néha azon kapom magamat, szinte unom az egészet. És ez szörnyű. Hogy belefásulunk a tehetetlenségbe, miközben százezrek halnak meg a szomszédban, teljességgel értelmetlenül. A teljesség szó üresen kopog ebben a mondatban.

Szóval olvasok. Többek között Michael Ladwein Leonardo: Az utolsó vacsora (Casparus Kiadó, 2025) című könyvét. Világdráma és megváltás. A szerző művészettörténész és vallásbölcsész, valamint valószínűleg jártas a szellemtudományban, a mű legalábbis tele van a Rudolf Steiner előadásaira tett utalásokkal és hivatkozásokkal. Aki az emberiség legjelentősebb műalkotásának nevezi Leonardo festményét, amely „lehetővé teszi, hogy felismerjük a Föld létezésének valódi értelmét”. Ladwein ízekre szedi, kikockázza a képet és ezáltal olyan részletekre hívja fel szíves figyelmünket, amelyek segítségével jobban megérthetjük Az utolsó vacsora művészi és spirituális üzenetét és egyben a kereszténység misztériumát. A keletkezéstörténetről nem is beszélve, látjuk, ahogyan Leo­nardo da Vinci, a korszakalkotó zseni és polihisztor térül-fordul Ludovico Sforza udvarában, vagy éppen tanulmányfejeket rajzol a képhez a környező kocsmákban.

Leteszem a könyvet, kinyitok egy újságot és már meg sem lepődöm.

Az áll benne ugyanis, hogy egy magyar kutató, Spiel­mann Gábor megtalálta Leonardo remekművének helyszínét. Pontosabban. A teória nem új keletű, de a feltételezés – amely annak idején megjelent egy olasz lapban is – nem volt kellőképpen alátámasztva, így aztán viszonylag gyorsan a feledés homályába merült.

Eddig. A kutató ugyanis nem hagyta ennyiben a dolgot, és egy családi kirándulás során bizonyítékokat talált a helyszínt illetően. Ami ezek szerint Civita, a San Calocero-kolostor étkezőterme, ezt festette fel Leonardo a milánói Santa Maria delle Grazie-kolostor refektóriumának falára. Hogy a minderről (valószínűleg) újra kibontakozó vita átmegy-e az egyre erősebb zajon, én még nem tudom.

Komment

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.


Jelenleg nincsenek kommentek.

Szóljon hozzá!

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.