Azért olvasok is egy kicsit közbe-közbe, a napi rutin és a szemlélődés közepette. Könyveket. Papírról betűket. Az online teret kizárom, a kattintásvadász címekkel, az agresszióval, a gyűlölettel együtt. Az orosz–ukrán háborús híreket dettó. Amikben egyébként többek között az a borzalmas, hogy néha azon kapom magamat, szinte unom az egészet. És ez szörnyű. Hogy belefásulunk a tehetetlenségbe, miközben százezrek halnak meg a szomszédban, teljességgel értelmetlenül. A teljesség szó üresen kopog ebben a mondatban.
Szóval olvasok. Többek között Michael Ladwein Leonardo: Az utolsó vacsora (Casparus Kiadó, 2025) című könyvét. Világdráma és megváltás. A szerző művészettörténész és vallásbölcsész, valamint valószínűleg jártas a szellemtudományban, a mű legalábbis tele van a Rudolf Steiner előadásaira tett utalásokkal és hivatkozásokkal. Aki az emberiség legjelentősebb műalkotásának nevezi Leonardo festményét, amely „lehetővé teszi, hogy felismerjük a Föld létezésének valódi értelmét”. Ladwein ízekre szedi, kikockázza a képet és ezáltal olyan részletekre hívja fel szíves figyelmünket, amelyek segítségével jobban megérthetjük Az utolsó vacsora művészi és spirituális üzenetét és egyben a kereszténység misztériumát. A keletkezéstörténetről nem is beszélve, látjuk, ahogyan Leonardo da Vinci, a korszakalkotó zseni és polihisztor térül-fordul Ludovico Sforza udvarában, vagy éppen tanulmányfejeket rajzol a képhez a környező kocsmákban.
Leteszem a könyvet, kinyitok egy újságot és már meg sem lepődöm.
Az áll benne ugyanis, hogy egy magyar kutató, Spielmann Gábor megtalálta Leonardo remekművének helyszínét. Pontosabban. A teória nem új keletű, de a feltételezés – amely annak idején megjelent egy olasz lapban is – nem volt kellőképpen alátámasztva, így aztán viszonylag gyorsan a feledés homályába merült.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!