A magyar válogatott kapusedzője az Eb-ről a tanterembe ment tanítani

Hetedik éve dolgozik kapusedzőként a magyar férfi-kézilabdaválogatottnál Porobic Haris. Az 59 éves, bosnyák származású tréner több mint három évtizede él Magyarországon, azóta több magyar csapatnál, köztük a Szegednél és a Veszprémnél is segítette a kapusok munkáját. Amikor letelepedett Szegeden, tanárként kezdett dolgozni, és a pedagógusi pályát egyetlen percre sem hagyta el. Így fordulhat az elő, hogy Porobic Haris szerdán még a magyar válogatott kispadján ült a horvátok elleni Európa-bajnoki mérkőzésen, majd pénteken már egy szegedi középiskolába ment tanítani.

Porobic Harisnak a kézilabda és a tanítás is nagyon fontos

– Ha nem ismerte a nyelvet, hogyan boldogult? Rögtön beiratkozott, és magyar nyelvórákat vett?
– Még ma is tanulom a nyelvet, mert vannak még nyelvtani problémáim. Ugyanakkor nagyon gyorsan, autodidakta módon tanultam magyarul. 

Csak a feleségemmel beszéltem az anyanyelvemen, sétáltunk a városban, figyeltem, mit mondanak az emberek, igyekeztem csak magyarul kommunikálni, néztem a televíziót, hallgattam a rádiót és olvastam. Így sikerült gyorsan elsajátítanom a nyelvet.

Amióta Magyarországon él, tanárként dolgozik

– Ez segített abban, hogy gyorsan munkát találjon?
– A bosnyák testnevelési egyetemen szerzett diplomával és okleveles kézilabdaedzői papírral a zsebemben érkeztem Magyarországra. Rögtön a sportban kezdtem keresni a lehetőségeket. Ugyan tudtam volna még játszani, de a háború miatt ennek adminisztrációs akadályai voltak, így maradt az edzősködés és a tanítás. Szerencsém volt, mert nagyon gyorsan jött a lehetőség: az országosan is ismert sporttagozatos iskolában, a szegedi Odessza II-es Általános Iskolában kerestek kézilabdaedzőt és tanárt. Botos István igazgató úr bízott bennem, és bár nem volt könnyű feladat, gyorsan sikerült megtalálnom a helyemet. Közben szegedi női csapatoknál kezdtem edzősködni, majd később rájöttem, hogy inkább a férficsapatok mellett a helyem.

Lépésről lépésre haladtam, de mindig láttam a fényt az alagút végén.

– Gyorsan a város legnagyobb egyesületénél, a Pick Szegednél találta magát.
– Az akkori elnökkel, Kővári Árpáddal kezdtünk el beszélgetni, ő feltérképezte, mit tudok, az utánpótlásban kezdtem dolgozni, és így indult el egy majd két évtizedig tartó közös munka. Nem sokkal később arra kértek, hogy kezdjek el foglalkozni a kapusokkal, így lettem kapusedző. A felnőttcsapathoz 1999-ben kerültem, és nagyszerű kapusokkal dolgozhattam együtt, akik mellett én is képezhettem magam. Elég, ha Perger Zsolt vagy Puljezevics Nenad nevét említem.

Évekig elválaszthatatlan párost alkottak Mikler Rolanddal, a Porobic Haris Dunaújvárosban figyelt fel a fiatal kapusra, a közös munka pedig igazi sikersztori. Fotó: Nemzeti Sport

Mikler Rolanddal együtt futott be

– A nagy lépést mégis Mikler Roland hozta a pályafutásában, akivel együtt lettek ismertek, fogalmazzunk úgy, együtt futottak be. Rögtön látta benne a tehetséget?

– Láttam őt védeni Dunaújvárosban, és rögtön jeleztem Szegeden, hogy igazoljuk le. Elsőre nem sikerült, mert lokálpatriótaként ragaszkodott a dunaújvárosi csapathoz, de a második évben, egy kis segítséget kérve barátjától, Zubai Szabolcstól, már ide tudtuk hozni Szegedre. A tehetsége mellett az elhivatottsága és a munkamorálja volt az, ami tetszett nekem. 

Nagyon sokat dolgoztunk együtt, és sikeresek voltunk. Amikor lejárt a szegedi szerződése, nem akartak vele hosszabbítani, ezzel nem értettem egyet, mert most is tartom: Európa egyik legjobb kapusa. Így alakult, hogy amikor Veszprémbe igazolt, mentem vele én is.

– Hosszú fizetés nélküli szabadságot kapott a szegedi iskolában?
– Ne gondolja, hogy befejeztem a tanítást. Veszprémben úgy kötöttem szerződést, hogy jeleztem: szeretnék tanítani is. Áthelyezéssel a Veszprémi Ipari Technikumba kerültem. Tudom, furcsa lehet, de nekem szükségem van a tanításra is, hogy teljes legyen az életem. Tanárként nagyszerű dolog azt látni, hogy érkezik egy kilencedikes, tizennégy éves gyerek, majd a befektetett munkával tizenkettedikben egy fiatal felnőttet engedünk el az iskolából. Jó érzés elkísérni ezen az úton, és látni, honnan hova jutott. De ez a kapusedzői munkára is igaz.

– Volt feladata bőven, a legnagyobb sikereit ott érte el klubszinten.
– Szép időszak volt valóban, nagyon jó csapatnál dolgozhattam, kiváló kapusokkal, és szép sikereket érhettem el velük. A sikerek mellett nagyon fontos, hogy ebben az időszakban a Bajnokok Ligájában tudtam tapasztalatot szerezni. Háromszor jutottunk el a legrangosabb európai kupasorozat négyes döntőjébe, Kölnbe. Amellett, hogy a mai napig folyamatosan képzem magam, ez az időszak is rengeteg tapasztalattal járt, ami meghatározó volt a pályafutásomban.

A világ legjobb kapusaival és edzőivel találkozhattam. Rengeteg szakmai kapcsolatot alakítottam ki, ami később sok esetben barátsággá változott. A mai napig élnek ezek a kapcsolatok, kölcsönösen tiszteljük és segítjük egymást.

A magyar címeres mez álom volt a trénernek, immár hetedik éve ő felel a férfikézilabda-válogatott kapusainak felkészítéséért. Fotó: Kurucz Árpád

A magyar válogatott kapusedzői posztjáról álmodott

– Veszprémből egyenes út vezetett a magyar válogatotthoz?
– A válogatotthoz 2019-ben kerültem, akkor keresett meg Gulyás István szövetségi kapitány, akivel Veszprémben dolgoztam együtt, ismerte a munkámat és a filozófiámat. 

Nem kellett sokat gondolkodnom, mert régi álmom volt, hogy a magyar válogatott mellett dolgozhassak. Amikor váltás történt a kapitányi poszton, és Chema Rodríguezt nevezték ki – akivel előtte a válogatottnál dolgoztunk együtt –, leültünk, és megbeszéltük, hogy folytatjuk a közös munkát.

– Ha valaki látja a válogatott edzését vagy a csapat mindennapjait, úgy tűnhet, mintha a kapusok és a kapusedző csapat lennének a csapatban, szinte nem is látni külön a négy embert.
– Nem különülünk el a csapattól, de más munkát végzünk, ezért tűnhet úgy, hogy mi csapat vagyunk a csapatban. Nemcsak az edzéseken dolgozunk másképp, a meccsek előtt külön is videó­zunk, és készülünk az ellenfélből, aprólékosan, a kapus szemszögéből is elemezzük a játékukat. Ez az eredményen is észrevehető. Mindig mondom, ha mezőnyjátékos hibázik, a kapus ott van, hogy javítsa a hibát. Szerencsére az elmúlt években és most is kitűnő kapusokkal, kiváló emberekkel dolgozhattam együtt. Nemcsak a válogatott edzőtáborában vagyunk kapcsolatban, a szezon közben is sokat beszélgetünk, folyamatos a kapcsolat, és ha a véleményemet kérik vagy segítséget kérnek, ott vagyok nekik, a telefonom mindig be van kapcsolva.

– Kapusposzton jól áll a válogatott?
– Volt egy generációváltás, ami a kapusokat is érintette. Palasics Kristóffal dolgoztam már Veszprémben, ismertük egymást, ahogy Chema, úgy én is mellette tettem le a voksomat, amikor a fiatalításról beszélgettünk. Ugyanakkor nagy szükség van Bartucz Lacira is, akinek hatalmas rutinja van, és bármikor pályára lehet küldeni. Pozitívan hat a jelenléte, a tapasztalatát át tudja adni a fiataloknak. Az Európa-bajnokságon Andó Arián volt velünk, most Nagy Benedek kapott meghívót márciusra. A Szeged kapusa, Radvánszky Attila már a Bajnokok Ligájában is bemutatkozott, a ferencvárosi Győri Kristóf hétről hétre remek teljesítményt nyújt, de említhetném Borsos Mátét is, akivel a PLER-ben dolgozom együtt. Kellenek a trónkövetelők, nem baj, ha a jelenlegi kerettagok érzik a konkurenciát, mert ez még jobb munkára sarkallja őket.

– Ha már a PLER csapatát említette: a válogatott és az iskola mellett klubcsapatoknál is dolgozik. Lassan az M5-ös autópályán útszakaszt neveznek el önről.

Ne is mondja! Az Útinform a barátom, de még így is rendszeresen belefutok egy-egy dugóba. A közösségi oldalon, ha kirakok egy képet, hogy állok a dugóban, kapom is az ívet rendesen. Veszprém után Cegléden, majd Tatabányán dolgoztam, most a PLER-nél segítem a kapusok munkáját. Nem költöztem el Szegedről, heti három-négy alkalommal megyek edzésre és meccsre. Fontos, hogy napi szinten is munkában legyek.

A sok feladat mellett a család főszerepet játszik Porobic Haris életében, minden szabadidejét velük tölti. Forrás: Facebook

A szabadidő mindig a családé, de ott is van egy kis kézilabda

– A családja elfogadja, hogy ilyen sokat van távol?
– Ez mindig nehéz kérdés, de nagyon sok támogatást kapok tőlük. A szabadidőm teljes egészében az övék, és természetesen figyelek arra, hogy minél több időt lehessünk együtt. A feleségem, Melinda a Szegedi Tudományegyetemen tanít testnevelést, a két lányom Kispesten kézilabdázik. Mindketten a kapuban kezdték, de a nagyobbik, Zita már a mezőnyben játszik, balátlövő, Zoé viszont kapus. Nyaranta Horvátországban, Omisban van egy nagy nemzetközi kapustábor. A szakmai programját én raktam össze, és természetesen ott is vagyok a tábor idején, dolgozom a kapusokkal. Huszonöt-harminc országból száz-százhúsz kapus érkezik minden évben, Magyarországról is. 

A kisebbik lányom egyszer eljött velem, és mondtam neki, hogy ez nemcsak nyaralás, hanem edzés is. Beállt, és dolgozott velünk. Nem sokkal később a feleségem szólt, hogy Zoé szeretne valamit mondani. A lányom kijelentette, hogy kapus szeretne lenni. Elmondani sem tudom, milyen boldog voltam. A kézilabda mellett a tanulás is fontos mindkettejüknek, én pedig igyekszem segíteni őket.

– Ennyi minden mellett mikor tud pihenni, és mivel kapcsolódik ki?
– Amikor vége a klubszezonnak, és az iskola is befejeződik, van egy-két hét, ami csak a pihenésről és a családról szól. Ez nagyon fontos feltöltődés. Számomra kikapcsolódás az is, ha a lányaim­mal foglalkozhatok, persze ott is kiemelt szerepet kap a kézilabda.