Nem kompország – hídország

Percemberek, fafejűek, idealisták… vs. reálpolitikusok, államférfiak. Nyilván további szavakkal is lehetne jellemezni a politikai élet különböző szereplőit. De ez az öt – a fenti 3/2-es bontásban – elég jól lefedi a mostani magyarországi mezőnyt. Nézzük, ki hova tartozik!

De először vizsgáljuk meg egy kicsit a történelmi hátteret. Magyarország több mint ezeréves története során nagyon sokszor volt olyan helyzetben, hogy választania kellett. Egyik vagy másik erő, hatalmi centrum vagy kultúrkör, ideológia között.

Már az államalapítás előtti időkben, sőt a honfoglalás korában is fennállt a dilemma, hogy tulajdonképpen hova is tartozunk mi. Keleti nép vagyunk, akik „véletlenül” elkalandoztak nyugatra? Vagy pedig nem véletlenül telepedtünk itt le, mert itt a helyünk?

Géza fejedelem ezt a kérdést eldöntötte, István király pedig végrehajtotta az ő mestertervét. Géza előre látta Európa és a kereszténység felemelkedését, ugyanakkor első kézből ismerte még a magyarság „őserejét”. Érezte, hogy ez az Európa olyan energiákat szabadít fel, amivel nem szabad szembemenni, és akár erővel is le kell törni azokat, akik mégis szembe akarnak menni vele. Ugyanakkor ragaszkodott a szuverenitásunkhoz. (Ha ezt a szót akkor még vélhetően nem is használták.) Nem a császártól, hanem a pápától kapta István a koronát, és ennek nem csak szimbolikus jelentősége van. A keresztény Európa legfőbb uralkodója, a német-római császár is jóváhagyta, tehát Európa része lettünk; de sem a magyar állam, sem a katolikus egyházunk nem volt olyanfajta hűbéri függésben a császártól, mint a csehek vagy a lengyelek.

Erős, önálló államiságunk Hunyadi Mátyás idején érte el a csúcspontját (bár a legendárium szerint az Anjouk uralkodása alatt is „három tenger mosta” Magyarország partjait), az ő halála után azonban – az Árpád-ház kihalását követő időszakhoz hasonlóan – szétesett az ország. Nem véletlenül vannak olyan vélekedések (és egyáltalán nem irreális a feltételezés), hogy Mátyást eltették láb alól. Méghozzá olyan erőcsoportok, amelyeknek nagyon nem volt érdeke Európa közepén egy ilyen erős, szuverén, az akkori „globalista” célok útjában álló középhatalom.

Mátyás után, a Jagellók idejében nyugaton már ott voltak a Habsburgok, délről pedig jöttek a törökök. (Mindkettőt masszívan finanszírozták többek között a velencei, genovai kalmárok, akikből később aztán – hogy, hogy nem – a szabadkőműves-páholyok is alakultak. Ez sem mellékes.) Nekünk pedig megint választanunk kellett. Ráadásul most már a szuverenitásunk feladásával. A török hódoltsági területekről nagyrészt elűzték vagy elhurcolták a lakosságot, az ország nyugati és északi része pedig de facto és de jure is a Habsburgok fennhatósága alá került. Önálló magyar államiság csak Erdélyben maradt fenn.

A Habsburgok egészen 1918-ig uralkodtak Magyarországon, és bár valóban volt egy prosperáló majdnem fél évszázadunk (a kiegyezéstől az első világháborúig), ez épp annak volt köszönhető, hogy 1848–49-ben sikertelenül ugyan, de felkeltünk ellenük, és

nemcsak Deák Ferenc és gróf Andrássy Gyula, de Ferenc József is belátta, hogy ha egy föderális, dualista államszerveződés jön létre – az állandó küzdelmek és az elnyomás fenntartása helyett, amelyben Magyarországnak nagyobb a mozgástere –, akkor rengeteg erőforrás szabadul fel, ami mindkét fél számára előnyös. Itt ismét megjelent a magyarságba belekódolt „őserő”.

Ami szintén megjelent az első világháború végét és a trianoni megalázást követő időszakban, gróf Bethlen István miniszterelnöksége idején, amikor totális ellenszélben, megcsonkítva, páriaként mégis komoly prosperitást tudtunk elérni.

De még ezt megelőzően volt már két próbálkozás a mindenáron való valahová tartozásra. Károlyi az angolok fenekébe szeretett volna belebújni (bocsánat a szókimondásért), akik azonban – a Brit Birodalomtól megszokott módon – megalázóan, teljes alárendeltként bántak Magyarországgal, és egyáltalán nem voltak a barátaink. Na jó, Lloyd George állítólag azt mondta a trianoni diktátum után, hogy „ez azért elég durva volt a magyarokkal szemben”, de semmit nem tett azért, hogy méltányosabb, igazságosabb béke szülessen. Teljesen átengedte a terepet a vérszomjas (és a románokat nagyon, a szlávokat pedig valamelyest favorizáló) franciáknak.

A másik – még ennél is rosszabb – próbálkozás a Szovjetunióhoz való dörgölőzés volt, Kun Béla és a Tanácsköztársaság szégyenteljes 133 napja alatt. A két világháború között aztán nemcsak fejlődni tudtunk, de sokáig viszonylag jól meg tudtuk őrizni a szuverenitásunkat is; talán mert a megcsonkított ország nem sok vizet zavart a világot mozgató erők játszmáiban.

Végül azonban nem lehetett megúszni a hitleri Németországhoz való csatlakozást és a háborút. Ennek lezárását követően pedig – háromévnyi heroikus küzdelem után a szuverenitásunk megőrzéséért – nemzetárulóink hathatós közreműködésével végül mégiscsak szovjet csatlóssá váltunk.

1990 elhozta a belpolitikai szabadságot, de nem a szuverenitást. A kommunizmus által tönkretett ország itt állt „letolt gatyával”, és sajnos nem volt semmilyen más választásunk, mint szabad utat adni a globális tőkének és ipari komplexumnak, hogy felszínen tudjunk maradni. Ennek eredménye lett a maradék nemzeti vagyon kiárusítása és egyfajta adósrabszolgaságba való lecsúszás. Még egyszer, sajnos nem volt más választásunk, másrészt összességében egy, a korábbinál sokkal jobb gazdasági rendszer jött létre nálunk is; de oly módon, hogy abszolút kiszolgáltatott helyzetben maradtunk. Az új, unipoláris világrendben már az Egyesült Államoknak kiszolgáltatva. Gazdaságilag, biztonságilag, katonailag. Történetesen az Egyesült Államok akkori vezetői egészen korrekt, más országok érdekeit legalább meglátni hajlandó emberek voltak, így ez a függés nyilvánvalóan fényévekkel jobb volt az előzőnél.

Az Egyesült Államokban – és az egész nyugati világban – az ezt követő harminc évben azonban teljesen átvette a hatalmat a régóta épülő „mélyállam” (ez nem konteó, erre már Eisenhower is figyelmeztetett elnöki mandátuma lejártakor 1961-ben), és az ezt irányító, akkor még kevésbé látható globalista elit. Amely saját további anyagi gyarapodásának és hatalmának állandó újratermelődése érdekében minél inkább igyekezett korlátozni a szuverén nemzetállamok mozgásterét.

Nem érte meg tehát – és valójában senkinek sem éri meg – ehhez a konglomerátumhoz feltétel nélkül odasimulni. Bár, sokadszorra is el kell mondani, sajnos nem volt más alternatíva.

Most viszont van! Az unipoláris pillanat elmúlt. Három nagyhatalom (és számos további középhatalom) is markánsan jelen van a geopolitikában. Az Egyesült Államok továbbra is a legerősebb (és most végre ismét jó kezekben is van), a vele szövetséges Európa azonban már jó ideje fogatlan – sőt, inkább kitömött, de legalábbis lélegeztetőgépen lévő – oroszlán. Nem vitás, hogy ez a mi kultúrkörünk, ide tartozunk. De ez nem jelenti azt, hogy önsorsrontásában, egykori vitalitása helyett ideológiavezérelt tévútjain és pótcselekvéseiben vakon kellene követnünk.

Vannak azonban, akik ilyen vagy olyan okból, de azt akarják, hogy mindenben azt tegyük, amit valahonnan máshonnan (korábban Washington, most már inkább Brüsszel a fő liebling) diktálnak nekünk. Egyrészt a hataloméhes percemberek, akik konkrétan a globalista erőktől kapják a fizetésüket. Az ország sorsa nem érdekli őket, nem is látják, nem értik sem a geopolitikát, sem a gazdasági folyamatokat,

de nagyon elhiszik saját magukat, és részei akarnak lenni az elitnek. Másrészt pedig a fafejűek, akik ragaszkodnak a dogmáikhoz, mert nehezebb és fárasztóbb szembenézni a geopolitikai realitásokkal; ehelyett inkább egy mentális falat húznak saját maguk körül, amin belül csakis nekik van mindig igazuk. Végül harmadrészt az idealisták, akik azt hiszik, hogy ha jól becsukják a szemüket, és elég erősen akarják, akkor amikor legközelebb kinyitják, újra olyan lesz minden, mint az 1990-es évek elején volt. (Vagy amilyennek már akkor is idealistaként látták és hitték annak idején.) A három között persze lehetnek átfedések, főleg a második kettőben.

Ezzel szemben a reálpolitikusok, az igazi államférfiak érzékelik, értik a valóságot. Felismerik, hogy a szuverenitásunk az egyetlen esély a megmaradásra. Egyrészt a – nem véletlenül – többször említett magyar őserő teszi ezt lehetővé, másrészt épp a geopolitikai helyzet: az, hogy multipoláris lett a világ, és nincs egy (vagy két) egyértelmű hegemón hatalom.

És ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy nagyon kevés olyan ország van, amelyik egyaránt jó viszonyt ápolna az összes nagyhatalommal, de a középhatalmak jelentős részével is. Ebben szinte egyedülállók vagyunk, és ez óriási lehetőség. Politikai-katonai szövetségesünk továbbra is egyértelműen az USA (és az egyre jelentéktelenedő Európai Unió), de a mi esetünkben ez nem jelent sem katonai, sem gazdasági, sem ideológiai szembenállást senki mással. Mi nem akarunk háborúzni, és nem minősítjük mások politikai, társadalmi berendezkedését, államszervezetét; cserébe pedig elvárjuk, hogy a miénkbe se szóljanak bele. Mi keresztény ország vagyunk, férfiakkal és nőkkel, és nem kérünk sem genderideológiát, sem bevándorlást, sem proxy háborúkat. És ennek az igényünknek évek óta érvényt is tudunk szerezni, miközben szabadon kereskedünk mindenkivel.

Nem kell sehova sem dörgölőzni. De nem is kompország vagyunk, hanem hídország. Maradjon is így, és ne engedjük, hogy modern kori hazaárulóink – legyenek akár percemberek, akár fafejű doktrínerek, akár jó szándékú, de ön- és közveszélyes idealisták – tönkretegyék ötszáz év után újra felcsillanó szuverenista reményeinket és lehetőségeinket.