Mátyás után, a Jagellók idejében nyugaton már ott voltak a Habsburgok, délről pedig jöttek a törökök. (Mindkettőt masszívan finanszírozták többek között a velencei, genovai kalmárok, akikből később aztán – hogy, hogy nem – a szabadkőműves-páholyok is alakultak. Ez sem mellékes.) Nekünk pedig megint választanunk kellett. Ráadásul most már a szuverenitásunk feladásával. A török hódoltsági területekről nagyrészt elűzték vagy elhurcolták a lakosságot, az ország nyugati és északi része pedig de facto és de jure is a Habsburgok fennhatósága alá került. Önálló magyar államiság csak Erdélyben maradt fenn.

A Habsburgok egészen 1918-ig uralkodtak Magyarországon, és bár valóban volt egy prosperáló majdnem fél évszázadunk (a kiegyezéstől az első világháborúig), ez épp annak volt köszönhető, hogy 1848–49-ben sikertelenül ugyan, de felkeltünk ellenük, és 

 Ami szintén megjelent az első világháború végét és a trianoni megalázást követő időszakban, gróf Bethlen István miniszterelnöksége idején, amikor totális ellenszélben, megcsonkítva, páriaként mégis komoly prosperitást tudtunk elérni.

De még ezt megelőzően volt már két próbálkozás a mindenáron való valahová tartozásra. Károlyi az angolok fenekébe szeretett volna belebújni (bocsánat a szókimondásért), akik azonban – a Brit Birodalomtól megszokott módon – megalázóan, teljes alárendeltként bántak Magyarországgal, és egyáltalán nem voltak a barátaink. Na jó, Lloyd George állítólag azt mondta a trianoni diktátum után, hogy „ez azért elég durva volt a magyarokkal szemben”, de semmit nem tett azért, hogy méltányosabb, igazságosabb béke szülessen. Teljesen átengedte a terepet a vérszomjas (és a románokat nagyon, a szlávokat pedig valamelyest favorizáló) franciáknak.

A másik – még ennél is rosszabb – próbálkozás a Szovjetunióhoz való dörgölőzés volt, Kun Béla és a Tanácsköztársaság szégyenteljes 133 napja alatt. A két világháború között aztán nemcsak fejlődni tudtunk, de sokáig viszonylag jól meg tudtuk őrizni a szuverenitásunkat is; talán mert a megcsonkított ország nem sok vizet zavart a világot mozgató erők játszmáiban. 

1990 elhozta a belpolitikai szabadságot, de nem a szuverenitást. A kommunizmus által tönkretett ország itt állt „letolt gatyával”, és sajnos nem volt semmilyen más választásunk, mint szabad utat adni a globális tőkének és ipari komplexumnak, hogy felszínen tudjunk maradni. Ennek eredménye lett a maradék nemzeti vagyon kiárusítása és egyfajta adósrabszolgaságba való lecsúszás. Még egyszer, sajnos nem volt más választásunk, másrészt összességében egy, a korábbinál sokkal jobb gazdasági rendszer jött létre nálunk is; de oly módon, hogy abszolút kiszolgáltatott helyzetben maradtunk. Az új, unipoláris világrendben már az Egyesült Államoknak kiszolgáltatva. Gazdaságilag, biztonságilag, katonailag. Történetesen az Egyesült Államok akkori vezetői egészen korrekt, más országok érdekeit legalább meglátni hajlandó emberek voltak, így ez a függés nyilvánvalóan fényévekkel jobb volt az előzőnél.

Nem érte meg tehát – és valójában senkinek sem éri meg – ehhez a konglomerátumhoz feltétel nélkül odasimulni. Bár, sokadszorra is el kell mondani, sajnos nem volt más alternatíva.

Most viszont van! Az unipoláris pillanat elmúlt. Három nagyhatalom (és számos további középhatalom) is markánsan jelen van a geopolitikában. Az Egyesült Államok továbbra is a legerősebb (és most végre ismét jó kezekben is van), a vele szövetséges Európa azonban már jó ideje fogatlan – sőt, inkább kitömött, de legalábbis lélegeztetőgépen lévő – oroszlán. Nem vitás, hogy ez a mi kultúrkörünk, ide tartozunk. De ez nem jelenti azt, hogy önsorsrontásában, egykori vitalitása helyett ideológiavezérelt tévútjain és pótcselekvéseiben vakon kellene követnünk.

de nagyon elhiszik saját magukat, és részei akarnak lenni az elitnek. Másrészt pedig a fafejűek, akik ragaszkodnak a dogmáikhoz, mert nehezebb és fárasztóbb szembenézni a geopolitikai realitásokkal; ehelyett inkább egy mentális falat húznak saját maguk körül, amin belül csakis nekik van mindig igazuk. Végül harmadrészt az idealisták, akik azt hiszik, hogy ha jól becsukják a szemüket, és elég erősen akarják, akkor amikor legközelebb kinyitják, újra olyan lesz minden, mint az 1990-es évek elején volt. (Vagy amilyennek már akkor is idealis­taként látták és hitték annak idején.) A három között persze lehetnek átfedések, főleg a második kettőben.

És ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy nagyon kevés olyan ország van, amelyik egyaránt jó viszonyt ápolna az összes nagyhatalommal, de a középhatalmak jelentős részével is. Ebben szinte egyedülállók vagyunk, és ez óriási lehetőség. Politikai-katonai szövetségesünk továbbra is egyértelműen az USA (és az egyre jelentéktelenedő Európai Unió), de a mi esetünkben ez nem jelent sem katonai, sem gazdasági, sem ideológiai szembenállást senki mással. Mi nem akarunk háborúzni, és nem minősítjük mások politikai, társadalmi berendezkedését, államszervezetét; cserébe pedig elvárjuk, hogy a miénkbe se szóljanak bele. Mi keresztény ország vagyunk, férfiakkal és nőkkel, és nem kérünk sem genderideoló­giát, sem bevándorlást, sem proxy háborúkat. És ennek az igényünknek évek óta érvényt is tudunk szerezni, miközben szabadon kereskedünk mindenkivel.

Nem kell sehova sem dörgölőzni. De nem is kompország vagyunk, hanem hídország. Maradjon is így, és ne engedjük, hogy modern kori hazaárulóink – legyenek akár percemberek, akár fafejű doktrínerek, akár jó szándékú, de ön- és közveszélyes idealisták – tönkretegyék ötszáz év után újra felcsillanó szuverenista reményeinket és lehetőségeinket.