Úton a demográfiai katasztrófa felé (2.)

Két héttel ezelőtt részletes adatokon keresztül bemutattam, milyen demográfiai katasztrófa küszöbén állunk: a világ népessége néhány évtizeden belül drasztikusan elkezd majd csökkenni. A fejlett, ipari tárdadalmak már régóta nem reprodukálják magukat, ma már csak Afrikában, a Közel- és Közép-Kelet egy részén és néhány óceániai szigeten szülnek a nők átlagosan legalább két gyereket, ami szükséges ahhoz, hogy egyáltalán stagnáljon a lakosság. A mai alkalommal azt keressük, vajon miért van ez így…

Elsőre hajlamosak vagyunk gazdasági okokkal magyarázni:

a gyerekek felnevelése költséges, egyre kevesebben engedhetik meg maguknak. De hát akkor miért épp a legszegényebb országokban vállalnak még mindig több gyereket? És a fejlettebb, gazdagabb országokban miért egyre kevesebbet, miközben az emberek sokkal nagyobb jólétben élnek, mint száz évvel ezelőtt?

Régen a 14 éves kort megélő lányoknak 15 évesen gyerekük lett, 28 éves korra nagyszülők lettek. Ma egy 18 évesre is azt mondjuk, túl fiatal. Egy 15 éves gyerek pláne nem képes a gyereknevelés komplex feladatára. De régen a családok együtt voltak, közösen nevelték a gyerekeket. A természeti népeknél ezt ma is láthatjuk. Igen, a világ megváltozott – de a biológia nem. 36 évesen, ami a 18 duplája, már nem fog ugyanúgy működni a nőknél a termékenység. A különböző úttörő módszereket, „csodatechnológiákat” (petesejt-lefagyasztás, IVF, lombikterápia stb.) pedig túlbecsüljük. De a nők egy idő után egyszerűen el is fáradnak, és nem vállalják be a szülést.

Sokkal inkább egy posztmodern kulturális jelenségről van szó.

Megváltoztak a prioritásaink. Legyen egy ház… De legalább egy jó kis lakás. Meg egy autó. De inkább kettő. Egy jó vakációra elmenni… miért ne inkább kettőre? Tenisz, squash, vitorlázás… A világ rengeteg dolgot programoz belénk, ami vágyat kelt bennünk. Mert a barátaink, ismerőseink is ezt teszik.

Ráadásul van egy kulturális zsarolás, fenyegetőzés is: a klímapánik. Amiben a média vastagon sáros, és ami azt szuggerálja bele sok fiatal nőbe, hogy azzal menti meg a bolygót, ha nem szül gyereket. Erre a trendre erősített rá Paul Ehrlich amerikai biológus, akinek 1968-ban jelent meg a The Population Bomb című könyve. Ebben túlnépesedéssel riogat, és elejt egy „kedves” kis megjegyzést is: „Azt gondolni, hogy minden nőnek annyi gyereke lehet, amennyit csak akar, ugyanolyan gondolat, mint az, hogy bárki szabadon rakhat le bármennyi szemetet a szomszéd kertjében.” Vagyis gyakorlatilag szeméthez hasonlítja a gyerekeket. De ha nem is fogalmaz valaki ilyen drasztikusan, akkor is tényleg a kevesebb gyerek lenne a megoldás a Föld állítólagos kizsigerelésével szemben? Nézzük…

Az iparosodott társadalmakban a fogyasztás nyolc százaléka köthető a harminc év alattiakhoz. A harminc és hatvan közöttiek a legnagyobb fogyasztók, efölött meredeken esni kezd a fogyasztás. Ha tehát felére csökkentjük a gyerekek számát, akkor harminc év alatt a felére csökken a harminc alattiak összességének fogyasztása. Azaz: az össztársadalmi fogyasztás négy százalékkal csökken harminc év alatt. Ez megmenti a bolygót? Nyilvánvalóan nem. Sőt ha drasztikusan csökken a lakosság, bezuhannak a gazdaságok, akkor nem lesznek meg az erőforrásaink arra, hogy újabb technológiákat dolgozzunk ki, többek között épp a környezetvédelemre.

És még valami terjed a közbeszédben, amit a média szintén erősen sugall: a gyerektelenség (sőt a gyerekek elvetése, az abortusz is) maga a megtestesült szabadság, a nők önmegvalósítása.

Kétségtelen: mi vagyunk az első olyan társadalom, ahol a párválasztás teljesen egyéni döntés alapján történik. Korábban mindig bizonyos mértékben előre el voltak döntve a házasságok. Egyes társadalmakban ez a mai napig számottevően jelen van. De a biológiai-genetikai örökségünk sem elhanyagolható. A hatmillió évvel ezelőtti előembereket még a promiszkuitás hajtotta. A nőstények a legjobb hímmel igyekeztek párosodni, mert ez biztosította az erős utódokat, a populáció túlélését.

További Vélemény híreink

Orbán Viktor: A fűtésszámla a négyszeresére, az áramszámla a kétszeresére nőne, ha az ukránok terve megvalósulna + videó

A férfiak promiszkuitása mindig is máshogy működött. Nem feltétlenül a legjobbat keressük, hanem az a genetikai kód dolgozik bennünk, hogy minél több helyre „szórjuk el a magvainkat”. A legtöbb férfi természeténél fogva hajlamos a mai napig minél több nővel lefeküdni. A legtöbb nő viszont csak a férfiak szűk körével, a legjobbakkal szeretne. Így vagyuk teremtve, „programozva”.

A beszéd, a kommunikáció kialakulásával azonban létrejött egy másfajta vonzódási rendszer is. Amelyik a párba összeállást, a társ megtalálását ösztönözte. Ez elköteleződést kívánt a férfitól, a nő pedig olyat igyekezett választani, akinek hasonló az értékrendje, gondolkodása, így hosszú távon együtt tudnak maradni. A nő már nem a legerősebbet, az alfahímet kereste, hanem aki őhozzá a legjobban illik, akivel a legjobban megtalálja a közös hangot.

Van tehát egy rendszer, egy ösztönző erő, amelyikben a legjobb hímek szaporodnak leginkább, és van egy másik, amelyik kiegyenlítettebb. És az emberiségben mindkettő jelen maradt! Ezt a két erőt kell a társadalmaknak összehangolnia, hogy a nők és férfiak számára jól funkcionáljon a párkeresés, párosodás folyamata.

A XVIII. század környékén jelentkezett az első komoly probléma, amikor az ipari forradalmat és a városiasodást követően tényleg könnyebbé vált minél több szexuális partnert találni. Viszont nem voltak még fogamzásgátlók. A nők – genetikai „programozottságukból” adódóan – a legjobb férfiakkal akartak közösülni. Amikor ezt megtették és teherbe estek, a férfi sokszor egyszerűen továbbállt. Ezért született akkoriban annyi törvénytelen gyerek. Aztán jött egyfajta visszatérés a romanticizmushoz és a párkapcsolathoz. Ami aztán a hatvanas években a szexuális forradalommal, a fogamzásgátlókkal és általában a II. világháború utáni megemelkedett jóléttel ment is szépen a kukába…

A férfiak egy kis része, a „legjobb hímek” ismét széles körben válogathattak a nők között. A kevésbé kapós férfiak, akik persze mindig sokkal többen vannak, egyre kevésbé vagy akár egyáltalán nem jutottak párhoz, de még elköteleződésmentes szexuális kapcsolathoz sem. (Leszámítva a fizetős verziót, de abból nem szokott gyerek születni.) Így a népszaporulat is csökkenésnek indult.

Manapság a szingliség egyre gyakoribb. És van a közbeszédben egy hamis, kisebbségi, de erőszakosan kiabáló, a média által is felerősített hang, amelyik azt sulykolja, hogy ez a jó, ez az emancipáció, a szabadság, ettől erősek a nők… És még a klímát is óvjuk vele. És ez nagyon rossz minta a fiatalabbaknak.

Akik aztán beleesnek az úgynevezett nagymama lámpája problémába. A nagymama elviszi az unokáját, hogy megtalálják a tökéletesen berendezett lakásába illő tökéletes lámpát. Amit persze sosem találnak meg, mert a lakás amúgy már annyira tökéletes, hogy egyetlen lámpa sem felel meg. Hasonlóan, ahogy az életünk többi része egyre jobban összeáll, úgy egyre nehezebb megtalálni a „mágikus személyt” is. Fiatalon viszont a párok még együtt alakítják, tökéletesítik a közös életüket.

A Rotterdami Erasmus Egyetem professzora, Renske Keizer végzett egy kutatást 2010-ben, amiből kiderült, hogy

a gyerektelen nők tíz százalékánál biológiai, orvosi okokból nem lehet gyerek, további tíz százalék pedig csak nem akart. A maradék nyolcvan százalék valójában akart volna! Csak a körülmények miatt nem lett neki. Nem volt a megfelelő időben megfelelő partner. Vagy túl hamar jött, és elmúlt a szerelem egy idő után, ha nem lett még gyerekük.

Ez is egy pszichés tényező: ha évekig nincs gyerek, beugrik egy ösztönös, evolúciós gondolat, hogy talán nem is vagyunk összeillők, váljunk szét, valamelyikünknek még lehet esélye… És van még egy fontos pszichológiai szempont. A tanulás, a képzettség. Ma az egyetemeken sokkal több a nő. Az USA-ban például az alapfokú képzésben kilenc és fél millió, szemben a hat és fél millió férfival. De az első részben példaként említett Thaiföldön is tíz diákból hét lány.

Egy Tinder-kutatás kimutatta, hogy a nők 91 százalékban többször húznak jobbra, ha a férfinak mesterfokozata van, mint hogyha csak alap. Magukhoz képest legalább olyan képzett férfit keresnek a nők. De közben a képzésben sokkal kevesebb a férfi! Csak a biztonság miatt fontos ez a nőknek? Különösen azoknak, akik önállóan nem érzik kellően stabilnak az életüket? A sikeres, jómódú nők viszont hajlandók fő keresőként családot alapítani egy „alacsonyabb státusú” férfival?

Hát, nem. A kutatásokból épp az ellenkezője derül ki.

A sikeres nők különösen fontosnak tartják, hogy a partnerük magas státusú legyen! Diplomában, társadalmi helyzetben, intelligenciában.

1671 spanyol, 288 jordán, 127 szerb, és 1851 angol nő megkérdezése során kiderült: a nők mindenütt magasabb státusú férfit akarnak. A szingli férfiakhoz képest a szingli nők háromszor nagyobb arányban mondják, hogy nem lépnének kapcsolatra valakivel, aki kevesebbet keres. Minél sikeresebb a nő, annál erősebb ez a trend.

Viszont minél magasabb egy nő státusa, annál kisebb a megfelelő férfiak halmaza. Ez pedig az úgynevezett magas lány probléma. Ha a nő magas sarkú cipő nélkül 185 centi, a profi sportolókon kívül nemigen tud kit választani.
Egy nő nehezen fogad el olyan férfit, aki az általa fontosnak tartott paraméterek alapján nem elegendő számára. Egyéni szinten ez teljesen érthető. De ha társadalmi szinten nézzük, a teljes népességet tekintve, egyszerűen nincs elég megfelelő férfi a sok-sok magasan teljesítő nő számára. Akiknek a karrier fontos.

Sokat tanulnak, dolgoznak, és ebből profitálni akarnak. Úgy érzik, ráérnek majd harminc után gyereket szülni. Csakhogy ha egy nőnek harmincéves korban még nincs gyereke, onnantól ötven-ötven százalék az esélye, hogy lesz-e.

Ezzel elérkeztünk a nők gyermektelenségének rejtettebb összefüggéseihez. Amit két hét múlva, a harmadik, egyben utolsó részben fogunk bemutatni. És azt is megnézzük: létezhet-e valamilyen megoldás.