Szeressétek a gyerekeket!

Fiatalság bolondság – gyakran dobálózunk ezzel a szállóigével. Tévesen, a latin eredeti – iuventus ventus – ugyanis szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy a fiatalság szél: heves, gyakran meggondolatlan, ugyanakkor benne van e kifejezésben az általa leírt létállapot illanósága.

Ezért nem érdemes armageddoni tónusú drámai jelzőkkel illetni a fiatalokat úgy általában.

Ha így teszünk, akkor máris bekaptuk a külföldi pénzből fizetett liberális propagandamédia horgát.

Ha elhisszük azt a hazugságot, hogy a fiatalok mind tornából fölmentett kis libsi taknyosok, degenerált hülyék, és e tévhitre jól kiszámítható átkozódásokkal reagálunk, akkor a külföldi pénzből fizetett liberális propagandamédia és finanszírozói elérték céljukat, hiszen úgy vágnak árkot a nemzetbe, hogy a legjobb szándékkal, a legszentebb indulattal magunk is a megosztás eszközeivé válunk.

Ez pedig a nagy szétdobáló, vagyis a széthúzásban, a gyűlölet magjának szorgos elvetésében és keltegetésében érdekelt sátán diadala. Az ördög mindig ott rejtőzik a könnyű csábításokban, így az egyes fiatalok korszellemből előtüremkedő nihilizmusa láttán első indulatból kikívánkozó nemzedéki anyázásban.

Ne szerezzük meg neki és emberszabású fegyverhordozóinak azt az örömöt, hogy olyanná válunk, amilyenné egyébként magunktól sosem akarnánk válni! Ehelyett vegyünk mély levegőt, és miközben lassan, komótosan kifújjuk, nézzük meg a valóságot magát!

Elsőként szögezzük le: nincs szélsőséges nemzedéki ellentét, nem igaz, hogy „a fiatalok” mind liberálisok, mind gyűlölik a magyar kormányt. Bármilyen elszántsággal sulykolja ezt a hazugságot a Telex, a 444 és a többi idegen zsoldban álló diabolikus propagandaszócső, az bizony csak hazugság marad.

Kétségtelen, hogy egynémely nyári tömegrendezvényen elő-előfordul a „mocskos Fidesz” skandálás. Egyes, magukat zenei előadóknak maszkírozó politikai propagandisták által kívülről hergelt és manipulált tömegpszichózis közepette megesik, hogy néhány tucat vagy akár pár száz dühös, éretlen, tájékozatlan, összezavart, útkereső (ahogy tetszik) kölyök felhevülten hülyeségeket kiabál. Nagy hiba és alapvető tévedés ezt mértékadó politikai véleménynyilvánításnak tekinteni, pláne hasonló hevülettel különböző helyekre eltanácsolni egy egész nemzedéket.

A fiatalok ugyanis nem az ellenségeink. A nemzedékek mesterséges egymásnak ugrasztását egyszer már átéltük, és csak baj származott belőle. Az 1960-as évek beatforradalma az egyébként jórészt örökérvényűnek bizonyult zenei újdonságokra rátelepedő manipulátorok bomlasztó tevékenysége, ideológiai mákonyozása nyomán gyorsan „ifjúsági mozgalommá” változott, és ilyképp sajnálatosan sikeresen tagadtatta meg a megelőző évezredek alapvető megtartó értékeit és a sajátos helyi nemzeti, vallási, kulturális hagyományokat a frappánsnak tűnő, de valójában üres és ostoba „szeretkezz, ne háborúzz!” jelmondat mögött lapuló nihilizmus jegyében. Ebből habzott fel az egyébként ugyancsak vastagon manipulált, gyomorforgató 1968-as infernália.

Persze a világ folyamatosan változik, az újabb nemzedékek más kérdésekkel, kihívásokkal szembesülnek, mint az előzők. Az ifjúságtól sosem állt távol a szilaj, duhaj tempó, erről tanúskodnak a középkori egyetemi rituálék, a kapcsolódó, gyakran frivol bordalok. Kellő bölcsességgel, türelemmel, jóindulattal kell ezt elnézni, annál inkább, mert szemforgatás lenne puritanista (vagy Hamvas Béla-i kifejezéssel: pietista) szigorúsággal intőn fölemelni mutatóujjunkat, miközben mi is (értve ezalatt most minden, a húszas évein túlesett nemzedéket) utáltuk, ha valami nem olyan egyszerű, mint a kétszer kettő, mi is kihívtuk és meg akartuk váltani a világot, még úgy is, hogy legbelül mindig tudtuk, hogy arra Jézus Krisztuson kívül senkinek sincs mandátuma.

A hely- és útkereső széleskedés tehát természetes, igaz, az 1960-as évektől kezdve másfelé térültek az események, a fiatalokkal meg akarták tagadtatni gyökereiket, a „háborúkért felelős” szüleik, nagyszüleik nemzedékét a „múltat végképp eltörölni” ideológia jegyében. Ez csak részben sikerült, mert a nagyszájú lázadók legtöbbje megérve maga is bölcsebbé, tapasztaltabbá vált, különösen, ha családot alapított, vagyis jövőt épített.

Ugyanezt a mesterséges szembefordítást, megtagadtatást akarják megismételni ma is új jelmondatokkal, de a régi fondorlatokkal. Az „idejétmúlt öregek” ma már „boomerek”, és nem a régi háborúkért bűnösök, hanem a „klímagyilkosságért” meg persze a szabadság netovábbjaként ünnepeltetett aberrációk, szexuális defektusok, nemi diszfóriák kellő meg nem értéséért.

Ezen ideológiai frontvonalon ássa szorgalmasan a nemzedéki árkokat a liberális propaganda, ebből születik a hazug telexes, 444-es narratíva, mely szerint a fiatalok már mind az „elnyomó kormány” ellen vannak, és országszerte zeng-zúg a „mocskos Fidesz” a fesztiválokon.

Márpedig ismételjük és hangsúlyozzuk, ez nem igaz. A liberális manipuláció áldozatává válik és besétál annak csapdájába az, aki néhány száz hergelt skandálóval egy egész nemzedéket azonosít, és azt mégoly jogos indulatában igazságtalan, méltánytalan sommás dörgedelmekkel dorongol le. Már csak azért is, mert a felfűtött nyáresti skandálás nem politika, még csak nem is politikai vélemény, hanem hangpárbaj, virtus, menősködés. Szakkifejezéssel: brahi.

Másfelől a fiatalok többsége tele van kérdésekkel, kételyekkel, érzékenységekkel, gyakran sebzettségekkel. Szent igazságérzettel ostorozzák az ellentmondásokat, a kisebb és nagyobb hibákat és bűnöket, fekete-fehér, szögletes, néha tüskés nézőpontjukból a maguk praktikusságában áramvonalas társadalmi megszokásokat megalkuvásnak látják, gyakran harcban állnak a világgal – miközben maguk is részei, formálói, gyakran haszonélvezői annak.

Csak még nincsenek ezzel teljesen tisztában, mert most hagyták maguk mögött a jó esetben szeretetteljes gyerekkort, az otthonról hozott szokásokat, nézőpontokat, világlátásokat, és a felnőtté válás során számtalanszor megégetik magukat, csalódnak, falakba ütköznek, miközben vágtatnának át az életen, amíg lehet, amíg a felnőttlét felelőssége meg nem lassítja a vágtázást.

Közhely, de nem árt mindig tudatosítanunk magunkban, hogy ez igen érzékeny életszakasz, amikor az ember könnyen mond, tesz olyat, amit maga sem gondol komolyan, sőt, gyakran sehogyan sem gondol, csak ösztönből rúg egyet. De minden fiatal a szülei gyereke, a formálódó jövő a szülők bizonyítványa. Az pedig az idősebb nemzedékek felelőssége, mindannyiunké, hogy miként szólunk a fiatalokhoz. A „bezzeg az én időmben” néha jólesik, de ha meggondoljuk, minden nemzedéknek megvolt a maga „bezzegideje”, amelyek a lázas évek elmúltával szépen egybeérnek, és életfolyammá válnak. Ha az ellenséges propagandamédia hazugságainak felülve elhisszük a „minden fiatal gyűlöli az elvénült Fideszt” narratívát, és így is reagálunk, azzal akaratunk ellenére igazoljuk azt az ugyancsak hazug tézist, hogy az „öreg, iszapszemű boomer konzervatívok” semmit sem értenek a világból, így jobb, ha lelépnek a színről.

Ezért hát legyünk türelemmel a politikailag véletlenül sem egységes fiatalok iránt! Nem a dühösködés, hanem a szeretet köti össze a nemzedékeket. „Szeressétek a gyerekeket!”, tanítja a Pokolgép zenekar örökérvényű balladája.

Bizonyosak lehetünk benne, hogy még a mocskosfideszezők között is akad majd olyan, aki, amikor nem valamely zenésznek jóindulattal sem nevezhető pillanatnyi sztárocska felizzított hőfokú fellépésén sodorja a pillanat, hanem felelősséggel kell mérlegelnie a tényeket, meg fogja állni a helyét, és helyesen fog dönteni. Ne higgyük el a nemzedékek harcának hazug meséjét, ne sétáljunk bele a Telex, a 444 meg a többi idegen zsoldban álló propagandaszócső zsákutcájába!