A fiatalok ugyanis nem az ellenségeink. A nemzedékek mesterséges egymásnak ugrasztását egyszer már átéltük, és csak baj származott belőle. Az 1960-as évek beatforradalma az egyébként jórészt örökérvényűnek bizonyult zenei újdonságokra rátelepedő manipulátorok bomlasztó tevékenysége, ideológiai mákonyozása nyomán gyorsan „ifjúsági mozgalommá” változott, és ilyképp sajnálatosan sikeresen tagadtatta meg a megelőző évezredek alapvető megtartó értékeit és a sajátos helyi nemzeti, vallási, kulturális hagyományokat a frappánsnak tűnő, de valójában üres és ostoba „szeretkezz, ne háborúzz!” jelmondat mögött lapuló nihilizmus jegyében. Ebből habzott fel az egyébként ugyancsak vastagon manipulált, gyomorforgató 1968-as infernália.

Persze a világ folyamatosan változik, az újabb nemzedékek más kérdésekkel, kihívásokkal szembesülnek, mint az előzők. Az ifjúságtól sosem állt távol a szilaj, duhaj tempó, erről tanúskodnak a középkori egyetemi rituálék, a kapcsolódó, gyakran frivol bordalok. Kellő bölcsességgel, türelemmel, jóindulattal kell ezt elnézni, annál inkább, mert szemforgatás lenne puritanista (vagy Hamvas Béla-i kifejezéssel: pietista) szigorúsággal intőn fölemelni mutatóujjunkat, miközben mi is (értve ezalatt most minden, a húszas évein túlesett nemzedéket) utáltuk, ha valami nem olyan egyszerű, mint a kétszer kettő, mi is kihívtuk és meg akartuk váltani a világot, még úgy is, hogy legbelül mindig tudtuk, hogy arra Jézus Krisztuson kívül senkinek sincs mandátuma.

A hely- és útkereső széleskedés tehát természetes, igaz, az 1960-as évektől kezdve másfelé térültek az események, a fiatalokkal meg akarták tagadtatni gyökereiket, a „háborúkért felelős” szüleik, nagyszüleik nemzedékét a „múltat végképp eltörölni” ideo­lógia jegyé­ben. Ez csak részben sikerült, mert a nagyszájú lázadók legtöbbje megérve maga is bölcseb­bé, tapasztaltabbá vált, különösen, ha családot alapított, vagyis jövőt épített.

Ugyanezt a mesterséges szembefordítást, megtagadtatást akarják megismételni ma is új jelmondatokkal, de a régi fondorlatokkal. Az „idejétmúlt öregek” ma már „boomerek”, és nem a régi háborúkért bűnösök, hanem a „klímagyilkosságért” meg persze a szabadság netovábbjaként ünnepeltetett aberrá­ciók, szexuális defektusok, nemi diszfóriák kellő meg nem értéséért.

Ezen ideológiai frontvonalon ássa szorgalmasan a nemzedéki árkokat a liberális propaganda, ebből születik a hazug telexes, 444-es narratíva, mely szerint a fiatalok már mind az „elnyomó kormány” ellen vannak, és országszerte zeng-zúg a „mocskos Fidesz” a fesztiválokon.

Márpedig ismételjük és hangsúlyozzuk, ez nem igaz. A liberális manipuláció áldozatává válik és besétál annak csapdájába az, aki néhány száz hergelt skandálóval egy egész nemzedéket azonosít, és azt mégoly jogos indulatában igazságtalan, méltánytalan sommás dörgedelmekkel dorongol le. Már csak azért is, mert a felfűtött nyáresti skandálás nem politika, még csak nem is politikai vélemény, hanem hangpárbaj, virtus, menősködés. Szakkifejezéssel: brahi.

Csak még nincsenek ezzel teljesen tisztában, mert most hagyták maguk mögött a jó esetben szeretetteljes gyerekkort, az otthonról hozott szokásokat, nézőpontokat, világlátásokat, és a felnőtté válás során számtalanszor megégetik magukat, csalódnak, falakba ütköznek, miközben vágtatnának át az életen, amíg lehet, amíg a felnőttlét felelőssége meg nem lassítja a vágtázást.

Közhely, de nem árt mindig tudatosítanunk magunkban, hogy ez igen érzékeny életszakasz, amikor az ember könnyen mond, tesz olyat, amit maga sem gondol komolyan, sőt, gyakran sehogyan sem gondol, csak ösztönből rúg egyet. De minden fiatal a szülei gyereke, a formálódó jövő a szülők bizonyítványa. Az pedig az idősebb nemzedékek felelőssége, mindannyiunké, hogy miként szólunk a fiatalokhoz. A „bezzeg az én időmben” néha jólesik, de ha meggondoljuk, minden nemzedéknek megvolt a maga „bezzegideje”, amelyek a lázas évek elmúltával szépen egybeérnek, és életfolyammá válnak. Ha az ellenséges propagandamédia hazugságainak felülve elhisszük a „minden fiatal gyűlöli az elvénült Fideszt” narratívát, és így is reagálunk, azzal akaratunk ellenére igazoljuk azt az ugyancsak hazug tézist, hogy az „öreg, iszapszemű boomer konzervatívok” semmit sem értenek a világból, így jobb, ha lelépnek a színről.

Bizonyosak lehetünk benne, hogy még a mocskosfideszezők között is akad majd olyan, aki, amikor nem valamely zenésznek jóindulattal sem nevezhető pillanatnyi sztárocska felizzított hőfokú fellépésén sodorja a pillanat, hanem felelősséggel kell mérlegelnie a tényeket, meg fogja állni a helyét, és helyesen fog dönteni. Ne higgyük el a nemzedékek harcának hazug meséjét, ne sétáljunk bele a Telex, a 444 meg a többi idegen zsoldban álló propagandaszócső zsákutcájába!