Olaszországban ugyanez zajlott le. Drasztikus csökkenés, szinte egyik pillanatról a másikra. Nem az anyák szülnek kevesebb gyereket, hanem az anya lett kevesebb. Aki szül, általában ugyanannyit szül, amennyit az adott társadalomban a nők évtizedekkel korábban is szültek.

Mit tehetünk? Fogadjuk el, hogy a nők nem akarnak gyereket? Mert a felszínen így tűnhet. Csakhogy a felmérések azt mutatják (amint azt az előző részben is láthattuk): akiknek nincs gyereke (és ez nőkre, férfiakra egyaránt igaz), a 80 százalékuk eredetileg tervezte, hogy legyen. Úgy gondolták, eljön majd a megfelelő idő. A tanulás után, a karrier után…, de sosem jött el. Stephen J. Shaw dokumentumfilmjében, a Birthgap – The childless worldben 24 országban készített interjúkat. A kétgyerekes családok eleve kettőt-hármat akartak. A négygyerekesek három-négy-ötöt. A sokgyerekesek mindig is nagy családot akartak. A gyerektelenek viszont ugyanúgy kettőt, ötöt, ki mennyit. A probléma, hogy az elsőig sem jutottak el!

Biológiailag ugyan sokáig lehet gyerekünk, fizikailag képesek vagyunk rá, de ahogy öregszünk, egyre hátrébb kerülünk a versenyben a konkurenciával szemben. Az 50-es férfiak 30-asokkal versenyeznek ugyanazokért a nőkért. A szupergazdagok, a celebek a kivétel, a csalóka illúzió. Persze Leonardo DiCapriónál működik, hogy amikor az aktuális barátnője eléri a 25 éves kort, lecseréli egy fiatalabbra.

A feministák szeretik kiabálni, hogy a nők nem „szülőgépek”, „takarodjon az állam a méhükből” stb. Pedig egyáltalán nem cél rávenni olyan nőket, akik amúgy nem akarnak gyereket. Van, aki fiatalon még nem akar, aztán később megváltozik a hozzáállása. De a felmérések szerint a legtöbb nő hamar érzi, már a 20-as éveiben, hogy szeretne. Aztán ha nem sikerül, jön az önbecsapás. Ahelyett, hogy ki mernék mondani, be mernék vallani maguknak, hogy „hát, nem lett gyerekem, mert túl sokat buliztam, túl sokáig halogattam, nem találtam meg a megfelelő partnert”, elhitetik magukkal, hogy ááá, hát ők aztán soha nem is akartak gyereket, a gyerek káros, rossz a bolygónak, a környezetnek, a női szabadságnak.

A tendencia elég rosszul néz ki. 

Ezt látjuk Magyarországon is. Mert az intézkedések arra jók, hogy egy ideig előre hozzák a gyerekvállalást azoknál a családoknál, amelyek amúgy is tervezték. De ahhoz, hogy ténylegesen többen vállaljanak gyereket, a gondolkodást is meg kell változtatni. A családot, a gyerekeket értékké tenni. Elmondani a fiataloknak a valóságot. És jövőképet is mutatni. Átalakítani az oktatást és a karriertervezést.

Miután Mads Larsen, az oslói egyetem professzora a problémákról írt a Nem önkéntesen vállalt szingliség című tanulmányában, természetesen rögtön rárontottak a feministák. A kutatása megmutatta, hogy bár a norvég nők átlagosan 2,4 gyereket szeretnének, az eredmény mégis 1,4. Nőgyűlölőnek nevezték, mert szerintük a nőket hibáztatja a népességfogyásért. Pedig nem. Az, hogy a kapcsolatteremtés diszfunkcionálisan működik, társadalmi probléma. Attól, hogy a nőket nem áldozatként állítjuk be, ahogy a feministák szeretik tenni, hanem résztvevőként a problémában, az nem azt jelenti, hogy hibáztatjuk őket.

Pél­dául az egyetemek még mindig ott tartanak, hogy női egyenlőség, kvóták stb. Úgy privilegizálják a nőket, hogy már rég nincsenek lemaradva. Ahogy ez is szerepelt az előző részben, sokkal több nő tanul ma a felsőoktatásban, mint férfi. Épp ezek miatt a kvóták és egyéb, mesterséges „emancipációs” eszközök miatt. De olyan is van, hogy egy férfi inkább szakmát tanul, kőműves vagy villanyszerelő lesz, mert ezzel sokkal jobban tud keresni, mint valamilyen himi-humi, muciológus diplomával. És persze sajnos olyan is van, hogy a fiatal férfi önbizalomhiányos, és jobb esetben taxisofőr lesz, rosszabb esetben simán csak alkoholista.

De a tanárok (akiknek ma már elsöprő többsége nő) már az általános iskolától kezdve nem tolerálják a fiúk maszkulin megnyilvánulásait. Ha kicsit csibészek, rosszalkodnak, fára másznak… ha igazi fiúk. Sőt, ma már mindenütt „toxikus maszkulinitásról” beszélnek, amit az iskolákban aztán végképp igyekeznek visszaszorítani. És 

Tehát fordítsuk vissza a folyamatot, és ne tanuljanak a nők? Szó sincs erről. De miért ne kezdhetnék a nők a karriert 30 évesen? Miután már szültek akár három-négy gyereket is? A cégek miért követelik meg, hogy akiket felvesznek, legyenek fiatalok, de már a 20-as éveikben gyakorlottak, profik? ­Miért nem lehet egy kezdő pozícióra felvenni egy 30 évest vagy idősebbet? A társadalom, illetve a társadalom szervezőinek felelőssége, hogy a nők akár 30 éves kor fölött, gyerekek vállalása után is kezdhessenek karrierbe. 

Persze a feministák és polkorrektek zsigeri hisztériája borítékolható ennél a cikknél is: férfiként hogy merek a szülésről beszélni?! De hát bármiről beszélünk, nekik minden sértő, ami a valóságról szól, és nem szeretik hallani. Van viszont még egy fontos üzenet a feministák számára. Minden normális ember fontosnak tartja a nők egyenjogúságát. Ami a nyugati világban évszázadok óta tartó folyamat, és egész jól állunk. És mindannyian szeretnénk, ha ez így is maradna. A világ más részein viszont ez kevésbé jellemző. Főleg ott, ahol a népesség még növekszik. 

Korrigálni kellene tehát a hibákat, egyéni és társadalmi szinten is. És mindenféle eszközzel próbálkozni, hogy újra szülessenek gyerekek. Különben nemcsak a magyar nemzet vész el, hanem az egész emberi civilizáció.