Európa három kapitulációja

Ezekben a napokban minden elemző a washingtoni találkozóval és annak az utórengéseivel van elfoglalva. Ami engem illet, ahelyett, hogy beállnék a találkozót követő elemzői iszapbirkózásba, inkább a dolog lényegét próbálom itt megfogni a washingtoni randi apropóján.

Hogy mi a lényeg? Európa hármas kapitulációja.

Miért nem sikerült mind ez idáig lezárni az orosz–ukrán konfliktust? A konfliktust, és nem csupán a 2022-ben elkezdődött rangadót? Azért, mert Oroszország és a Nyugat két teljesen ellentétes fogalomrendszerben gondolkodtak a háborúról.

Oroszország realista perspektívájából nézve a dolgot, az ukrán háború csupán még egy a világ számtalan fegyveres konfliktusa közül. A hatalmaknak különböző geopolitikai félelmeik és érdekeik vannak, és ezeket próbálják érvényesíteni, amióta világ a világ. Ezt a szemükre vetni olyan, mint a gravitációt kritizálni. Oroszország nem tett mást, csak azt, amit minden más hatalom tesz a történelem kezdete óta.

Ezzel szemben

a Nyugat idealista perspektívája Oroszországot nem pusztán agresszorként, hanem eretnekként észlelte, amelynek nemcsak a seregeit, hanem a világnézetét is le kell győzni, hogy a Nyugat által univerzálisnak és univerzálisan jónak tartott értékek érvényesüljenek.

Függetlenül attól, hogy mi a meggyőződésünk ezekkel a világnézeti ellenpólusokkal kapcsolatban, igen nehezen vitatható, hogy a közös nyelv, a közös koordináta-rendszer hiányában mindenféle érdemi párbeszéd lehetetlenné vált.
A háború folyamán ebben a 180 fokos szembenállásban fokozatos változás történt, és

a washingtoni találkozó egyértelművé tette, hogy Oroszországnak sikerült a saját koordináta-rendszerét ráerőszakolnia a Nyugatra. A fájdalmat tovább tetézi, hogy ebben a váltásban az oroszok készséges partnerre találtak a hasonlóan rideg realista világnézetet képviselő Trump-adminisztrációban.

Ezt a tényt lehet szeretni és lehet nem szeretni, de attól még tény marad. A Fehér Házban folytatott tárgyalások, amik egyenes folytatásai voltak az alaszkai csúcsnak, nem a normák és az értékek körüli filippikákkal voltak megspékelve, hanem a realista perspektívából kiindulva a gyakorlati problémamegoldás körül forogtak.

Ez Európa első kapitulációja.

Ahhoz azonban, hogy ez a változás bekövetkezhessen, el kellett temetni egy igen kellemetlen fixa ideát, ami – ha kimondatlanul is – ott motoszkált a háttérben. Ez pedig az európai excepcionalizmus (kivételesség) rögeszméje. Az a gondolat, hogy ez a kontinens más, mint a többi,

hogy egy háború ezen a kontinensen nem pusztán vérontás, hanem egy pimasz lázadás a történelmi szükségszerűség és az európai kivételesség által képviselt normák ellen.

Zelenszkij szerkója, Ukrajna viselkedése a diplomáciai porondon és a hisztérikus európai válasz az orosz agresszióra ennek a kivételességnek a fenntartását szolgálták. Egy kivételes Európa kivételességének a megőrzése olyan cél, ami kivételes eszközöket szentesít. Nem azért a néhány hektárért, aminek a birtoklásáért hasonló nyelveket beszélő szláv muzsikok osztják egymást, hanem az európai excepcionalizmus illúziójának a fenntartásáért.

Zelenszkij öltönye Washingtonban több mint egy egyszerű ruhatárfrissítés. Ahmedinezsád viseletes zakójához, Castro sapkájához és Che szivarjához hasonlóan ez egy igen fontos politikai szimbólum, és az európai excepcionalizmus végét jelképezi.

Beismerése annak, hogy a Nagy Kelet-európai Háború csupán még egy a világ kismillió háborúi közül, Európában nincs semmi különleges, és a Fehér Ház protokollszabályai éppúgy vonatkoznak Európa liblingjére, mint a terrorvezérből átvedlett szír vezetőre.

Az átöltözés szimbolikus aktusával Zelenszkij és támogatói hallgatólagosan beismerték, hogy elvi szinten nincs különbség Zelenszkij és Ahmad al-Sharaa, az ukrán állam és a szír állam prerogatívái között, és hogy ezeket a válságokat ugyanazokkal a teljesen szokványos eszközökkel fogják megoldani.

Ez Európa második kapitulációja.

De van egy harmadik dolog is, amit Európa feladott, ez pedig az „öreg hölgy” pacifizmusa, pontosabban látszatpacifizmusa.

Az orrvérzésig ismételt mantra szerint a második világháború traumája arra sarkallta az Óvilágot, hogy a következő világégést megakadályozandó a gazdasági és politikai integrációban keresse a menedéket. Ennek a kanti ihletésű pacifizmusnak az alapelvei közismertek. Az egyenruhás trogloditák a civil döntéshozók alázatos szolgái, a katonai erő mint ultima ratio regis, multilateralizmus és töretlen hit mindenben, ami „nemzetközi”-vel kezdődik és betűlevesbe sűríthető, a nemzetközi jog felsőbbrendűsége és a háború lehetetlenné tétele a kereskedelem és a gazdasági egymásrautaltság által.

Hogy miért neveztem ezt látszatpacifizmusnak?

Azért, mert az egésznek az első pillanattól kezdve semmi köze sem volt a cselekedetekben is megnyilvánuló normatív pacifizmushoz. Ebben

az európai befőttesüvegben a békeelvű celofán alatt egy groteszk egyveleg érlelődött. A keverék jelentős részét az USA-tól való függőség szülte impotencia alkotta, ami igen jól megfért a gyarmati utóvédháborúk pornográfiájával, a katonai kiadásokkal szembeni fukarsággal, a készséges lepaktálással Európa összes potenciális ellenségével, a migrációnak aposztrofált invázió előtti kapitulációval, a terroristabékéltetéssel stb.

Azt, hogy ezek a furcsa dudások hogyan férnek meg egy csárdában, csak akkor lehet megérteni, ha felismerjük a gyávaság és a megalkuvás csodálatos rugalmasságát és mindenható erejét. A humanitárius szuperhatalom csupán egyetlen dologban bizonyult szupernek, illetve hatalmasnak. A képességében, hogy a fent említett gyávaságot és a megalkuvást a moralitás farsangi jelmezébe öltöztesse.

Ami a „multilateralizmust” és a „globális kormányzást” illeti, a velejéig korrupt és diszfunkcionális nemzetközi szervezetek piedesztálra emelése akkor sem okozott problémát, amikor olyan értékeket kellett lábbal tiporni, amik elvben Európa leglényegét adják.

A „nemzetközi jogról” is igen hamar kiderült, hogy csupán egy testcselről van szó, ami lehetővé teszi a legalapvetőbb szabadságjogok (lásd például szólásszabadság) lábbal tiprását és a klasszikus értelemben vett állampolgári jogok aláásását.

Ami pedig a gazdaság háborúkat korlátozó szerepét illeti, erről a hittételről is már régóta tudjuk, hogy egy törékeny nádszál vagy még pontosabban egy igen kétélű fegyver. Azt, hogy az egymásrautaltság önmagában nem képes megakadályozni azt, hogy az egymásra utaltak egymás torkának essenek, az első világháború kitörése óta nem kell bizonyítani. Az, hogy bizonyos helyzetekben ez az állapot nemhogy csökkentené, hanem inkább növeli a háborúk valószínűségét, már az újabb korok felismerése.

Aki azt állítja, hogy az európai normatív pacifizmust a 2022-es orosz agresszió ölte meg, az vagy téved, vagy téveszt.

Ennek a morális testtartásnak a képmutatása és az impotenciája mérhető mennyiség volt hosszú évekkel a balkáni háborúk és az ukrán válság kitörése előtt. Az Ukrajna elleni orosz invázió csupán tagadhatatlanná tette a megváltoztathatatlant.

A dolog különös iróniája, hogy hosszú évtizedeken át Európa különös előszeretettel illegette magát a globális sztriptízdobogón mint a világ legszimpatikusabb „nem Amerikája”. Ennek a morális és moralizáló póznak a legfontosabb alkotóeleme volt az Óvilág híres-nevezetes békeelvűsége. Ezzel szemben Trump elnök újraválasztásával az az igen groteszk helyzet állt elő, hogy a globális cowboynak békét hirdet minden szava, miközben az egész világ látja, hogy az európai normatív pacifisták vibrációs ártalmat kapnak a kardcsörtetéstől.

És ez képezi Európa harmadik kapitulációját.

A legmeglepőbb talán ebben az egészben, hogy ezt a három kapitulációt a kor pozitív fejleményei között kell elkönyvelnünk.

A világ más nagy problémáihoz hasonlóan az orosz–ukrán válságnak sincs megoldása, pláne jó, igazságos és elegáns megoldása. A legtöbb, amit tehetünk, az egy elviselhetetlen probléma elviselhetőbbé tétele.

Ehhez pedig nem ideológiai pózokra, hanem gyakorlati problémamegoldásra van szükség.
Európa három kapitulációja három fontos lépés ebbe az irányba.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa