Ez Európa első kapitulációja.

 hogy egy háború ezen a kontinensen nem pusztán vérontás, hanem egy pimasz lázadás a történelmi szükségszerűség és az európai kivételesség által képviselt normák ellen.

Zelenszkij szerkója, Ukrajna viselkedése a diplomáciai porondon és a hisztérikus európai válasz az orosz agresszióra ennek a kivételességnek a fenntartását szolgálták. Egy kivételes Európa kivételességének a megőrzése olyan cél, ami kivételes eszközöket szentesít. Nem azért a néhány hektárért, aminek a birtoklásáért hasonló nyelveket beszélő szláv muzsikok osztják egymást, hanem az európai excepcionalizmus illúziójának a fenntartásáért.

Zelenszkij öltönye Washingtonban több mint egy egyszerű ruhatárfrissítés. Ahmedinezsád viseletes zakójához, Castro sapkájához és Che szivarjához hasonlóan ez egy igen fontos politikai szimbólum, és az európai excepcionalizmus végét jelképezi.

Beismerése annak, hogy a Nagy Kelet-európai Háború csupán még egy a világ kismillió háborúi közül, Európában nincs semmi különleges, és a Fehér Ház protokollszabályai éppúgy vonatkoznak Európa liblingjére, mint a terrorvezérből átvedlett szír vezetőre. 

Ez Európa második kapitulációja.

De van egy harmadik dolog is, amit Európa feladott, ez pedig az „öreg hölgy” pacifizmusa, pontosabban látszatpacifizmusa.

Az orrvérzésig ismételt mantra szerint a második világháború traumája arra sarkallta az Óvilágot, hogy a következő világégést megakadályozandó a gazdasági és politikai integrációban keresse a menedéket. Ennek a kanti ihletésű pacifizmusnak az alapelvei közismertek. Az egyenruhás trogloditák a civil döntéshozók alázatos szolgái, a katonai erő mint ultima ratio regis, multilateralizmus és töretlen hit mindenben, ami „nemzetközi”-vel kezdődik és betűlevesbe sűríthető, a nemzetközi jog felsőbbrendűsége és a háború lehetetlenné tétele a kereskedelem és a gazdasági egymásrautaltság által.

Hogy miért neveztem ezt látszatpacifizmusnak?

Azért, mert az egésznek az első pillanattól kezdve semmi köze sem volt a cselekedetekben is megnyilvánuló normatív pacifizmushoz. Ebben 

Azt, hogy ezek a furcsa dudások hogyan férnek meg egy csárdában, csak akkor lehet megérteni, ha felismerjük a gyávaság és a megalkuvás csodálatos rugalmasságát és mindenható erejét. A humanitárius szuperhatalom csupán egyetlen dologban bizonyult szupernek, illetve hatalmasnak. A képessé­gé­ben, hogy a fent említett gyávaságot és a megalkuvást a moralitás farsangi jelmezébe öltöztesse.

Ami a „multilateralizmust” és a „globális kormányzást” illeti, a velejéig korrupt és diszfunkcionális nemzetközi szervezetek piedesztálra emelése akkor sem okozott problémát, amikor olyan értékeket kellett lábbal tiporni, amik elvben Európa leglényegét adják.

Ami pedig a gazdaság háborúkat korlátozó szerepét illeti, erről a hittételről is már régóta tudjuk, hogy egy törékeny nádszál vagy még pontosabban egy igen kétélű fegyver. Azt, hogy az egymásrautaltság önmagában nem képes megakadályozni azt, hogy az egymásra utaltak egymás torkának essenek, az első világháború kitörése óta nem kell bizonyítani. Az, hogy bizonyos helyzetekben ez az állapot nemhogy csökkentené, hanem inkább növeli a háborúk valószínűségét, már az újabb korok felismerése.

Aki azt állítja, hogy az európai normatív pacifizmust a 2022-es orosz agresszió ölte meg, az vagy téved, vagy téveszt. 

A dolog különös iróniája, hogy hosszú évtizedeken át Európa különös előszeretettel illegette magát a globális sztriptízdobogón mint a világ legszimpatikusabb „nem Amerikája”. Ennek a morális és moralizáló póznak a legfontosabb alkotóeleme volt az Óvilág híres-nevezetes békeelvűsége. Ezzel szemben Trump elnök újraválasztásával az az igen groteszk helyzet állt elő, hogy a globális cowboynak békét hirdet minden szava, miközben az egész világ látja, hogy az európai normatív pacifisták vibrációs ártalmat kapnak a kardcsörtetéstől.

És ez képezi Európa harmadik kapitulációját.

A legmeglepőbb talán ebben az egészben, hogy ezt a három kapitulációt a kor pozitív fejleményei között kell elkönyvelnünk. 

Ehhez pedig nem ideológiai pózokra, hanem gyakorlati problémamegoldásra van szükség.
Európa három kapitulációja három fontos lépés ebbe az irányba.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa