Meg kívánja őrizni saját kultúráját, és megvédi a határait. Pontosan úgy, ahogy Magyarország. Beenged más etnikumúakat – ha azok betartják a törvényt, elfogadják a zsidó többség kultúráját, hajlandóak alkalmazkodni. És még csak asszimilálódniuk sem kell. Szabadon gyakorolhatják vallásukat. Izraelben közel 1,8 millió muszlim él, a lakosság 18 százaléka. Egy felmérés szerint 55 százalékuk büszke izraeli állampolgár, semmi bajuk Izraellel. (A témában érdeklődőknek érdemes Tal Oran, Tamer Masudin, Mohammad Kabiya vagy Sophia Kalifa videóit megnézni.) De több százezer arab jár át napi szinten dolgozni Ciszjordániából Izraelbe, és a 2023. október 7-i, Hamász által elkövetett terrortámadás előtt Gázából is.

És akkor el is érkeztünk a népirtáshoz – más néven genocídiumhoz. Egy szó, ami a túlhasználattól egyre inkább elinflálódik, elcsépeltté válik. Mint a „fasiszta”, a „rasszista” vagy legújabban a „diktatúra”.

A fasiszta- és a rasszistakártyát már évtizedek óta imádja kijátszani a baloldal, nem csak itthon. Amikor elfogynak az érveik (ami, lássuk be, hamar és gyakran bekövetkezik), akkor gyorsan fasisztának vagy rasszistának (esetleg homofóbnak, idegengyűlölőnek, kirekesztőnek) nevezik a vitapartnert. Egész kis panel-szótáruk van arra, hogy megbélyegezhessenek bárkit, aki nem ért velük egyet, aki nem engedelmeskedik a liberális kánon előírásainak. És innentől kezdve egyből győztesnek hirdetik ki magukat. Hiszen egy rasszistával (fasisztával/idegengyűlölővel/homofóbbal) nem kell, nincs mit vitatkozni. Alacsonyabb rendű, ezért egy derék liberális, egy igazi jó ember szóba sem áll vele. (Tényleg olyan velük vitatkozni, mint galambbal sakkozni. Felborítják a bábukat, majd önelégülten távoznak…)

És igen, az utóbbi időben a szótár kiegészült a „diktatúra” szóval is. Ezzel is imádnak dobálózni. Minden héten tüntetnek: a diktatúra ellen. Rengeteg különböző hírportálon, televízióban, egyéb médiafelületeken panaszkodnak: nincs sajtószabadság. A „diktatúra” szót is teljesen elinflálták. Aki folyton farkast kiabál, az egyre kevésbé vehető komolyan. És egyikük sem járt, egyetlen napot sem bírna ki Észak-Koreában. A nagy szabadságban és jólétben fogalmuk sincs, mi a diktatúra – de hét pofára óbégatják.

A „népirtás” is egy ilyen elcsépelt szó lett. Amit a tömegkommunikáció elsősorban Iz­rael és Gáza kapcsán használ. De mi a valóság?
Ma több mint kétmillió arab él Izraelben. 1948-ban, a függetlenségi háború lezárását követően kétszázezren voltak. Tízszeres, vagyis 1000 százalékos a növekedés. Ciszjordánia lakossága 1967-ben, az izraeli megszállás idején hatszázezer alatt volt. Ma körülbelül 2,5 millió. Ez 400 százalékos növekedés. Gázának a 2005-ös izraeli kivonuláskor 1,3 millió lakosa volt. Most 2,1. Ez pedig 60 százalékos növekedés kevesebb mint húsz év alatt. Ezek nem egészen a népirtás definíciói…

Mégis, rengetegen bedőlnek a propagandának. A nyugati emberek számára egy komplett valóságot gyártanak le, nemcsak a palesztinok, hanem nemzetközi szervezetek, kormányzati szereplők és a média is. A palesztinokat magatehetetlen áldozatként ábrázolják, Izraelt pedig elnyomóként. Az emberben lévő természetes hajlamokra, a gyengébbel szembeni ösztönös szimpátiára apellálnak. A szenvedő emberekről készült, jól megkomponált képsorok a világ közhangulatát Izrael ellen fordítják. Minden egyes halott gyerek egy óriási médiagyőzelem. De azt nem mutatják, ahogy a Ha­mász a saját lakosságát élő pajzsként áldozza fel az Izraellel szembeni harcban.

Amelyek gyakran hamisak: korábban már felhasznált képsorokat tartalmaznak, más események, nem pedig izraeli támadások áldozatait mutatják stb. A jelenséget „Paliwood”-nak is nevezik. Utalva arra, hogy Hollywood eszközeihez hasonló módszerekkel fikciókat adnak el az embereknek, erősen hatva az érzelmeikre.

Egy romhalmazról készült fotó, „Izrael kórházat bombázott” felirattal gyorsabban terjed, mint egy 500 szavas magyarázat arról, hogy a Hamász fegyverraktárat alakított ki a kórház alatt. Mire az igazság kiderül (ha egyáltalán kiderül), addigra a hazugság már masszívan befolyásolta a közvéleményt.

A közreadott számok nem tesznek különbséget polgári áldozatok és terroristák között sem. De továbbra is az „Izraeli csapás végzett 25 civillel” típusú címek uralják a hírfolyamokat – kontextus nélkül. Nem írják meg, hogy például a löveg egy Hamász-parancsnokot célzott, vagy akár egy eltévedt Hamász-rakéta volt.

A Hamász és szövetségesei sikeresen állítják be magukat iszlám terrorista helyett „harcos ellenállóknak”. A progresszívek szótárát is kiválóan használják: gyarmatosítás, bennszülöttek küzdelme, apartheid, népirtás – ezáltal egy hamis morális egyenlőséget húznak egy önmagát védelmező demokratikus állam és egy annak elpusztítására törekvő terroristacsoportosulás között.

Sokan nincsenek tisztában vele, mik a háborúzás szabályai, mi számít legitim katonai célpontnak. Nem tudják, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy egy kórházat vagy iskolát katonai célokra használnak, onnantól az épület elveszíti a nemzetközi jog által védelmezett státuszát.

A Hamász kihasználja ezt a tudatlanságot. Iskolákból lő ki rakétákat, kórházakban és mentőautókban bújnak meg a katonáik, majd pedig Izraelt hibáztatja a válaszcsapás miatt. A jogi és katonai ismeretek hiányában a világ közvéleménye könnyedén manipulálható, és hitethető el sok-sok emberrel, hogy Izrael szándékosan támad civil célpontokat és követ el népirtást.

Sajnos van viszont olyan hely a világon, ahol valódi, etnikai alapú népirtás zajlik. 

(Erről lesz szó a második részben két hét múlva.)