A magyar jobboldal egy részében – főleg a szélén – a mai napig létezik még egy alapjaiban téves, önsorsrontó vonzódás, egy illúzió, egy indokalatlan szimpátia a palesztinok, meg valamelyest úgy általában az iszlám felé. Leginkább az „ellenségem ellensége a barátom” elve alapján. Merthogy az iszlám ellenséges a zsidókkal szemben. Tehát akkor minden, ami iszlám, az szimpatikus – gondolja némi burkolt Szálasi-nosztalgia közepette az egyszeri magyar antiszemita. Akitől ráadásul lehet, hogy tényleg elvettek valamit a kommunisták, megnyomorították a családját, akár meg is ölték a felmenőit. Kun Béla, Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Apró Antal és az ő örököseik.
De még ilyen súlyos atrocitások sem kellettek. A Juszt Lászlók, Bánó Andrások, Dániel Péterek, Kertész Ákosok, de az Erdős Péterek, Dés Lászlók is sokat tettek azért, hogy sokak számára úgy, en bloc ellenszenvessé tegyék magukat.
Miközben persze ott van számtalan zsidó honfitársunk (több nevet nem sorolok fel; még valami ellenzéki vadbarom listázással kezdene vádolni), akik mindig is becsületes magyarok voltak, sem minket nem fasisztáztak, sem az országot nem járatták le külföldön olyan hazugságokkal, hogy itt zuhog a barna eső, tombol az antiszemitizmus.
Szóval bármilyen ellenszenvesen is viselkedtek, bármennyire is kiszolgálói, haszonélvezői voltak a kommunista diktatúrának egyes, történetesen zsidó emberek, és bármennyire is igyekeztek közülük sokan 1990 után is lejáratni a magyar jobboldalt, egyáltalán nem szabad általánosítanunk a zsidókkal kapcsolatban.
Ahogy Dennis Prager amerikai konzervatív politikai és médiaszemélyiség (történetesen ortodox zsidó) kiválóan fogalmazott, amikor volt szerencsém interjút készíteni vele: a hitüket elhagyó zsidók a legveszélyesebbek. Mert Istenben már nem hisznek, de a vallásosságuk örökre megmarad. És mindenféle izmusokban hisznek, amik nevében tönkreteszik a világot, elpusztítanak embereket. Kommunizmus, globalizmus, woke-izmus, klímaizmus stb.
A világ zsidósága azonban jó ideje ébredezik már; New York államban például a zsidók kicsivel több mint 50 százalékban Trumpra szavaztak. És az ébredés már Magyarországra is elért. Számos zsidó honfitársunk – köztük jó pár prominens vezető is – tisztában van vele, és a nyilvánosság előtt is elmondja, itthon és külföldön is, hogy egész Európában Magyarországon vannak a zsidók a legnagyobb biztonságban. Itt nem dobják le őket az emeletről, mint Franciaországban, nem gyújtanak fel zsinagógákat, mint Németországban (meg persze Franciaországban is), nem támadnak rá az utcán kipában járó zsidókra, mint Svédországban.
A létezésükre törő, őket deklaráltan elpusztítani akaró radikális iszlámmal szemben a baloldal egyáltalán nem védi meg a zsidóságot. Épp ellenkezőleg: a muszlim bevándorlók szavazataira hajtanak, az ő kegyeiket keresik. A zsidók csak addig kellettek nekik, amíg politikai célokra lehetett használni őket, antiszemitizmust lehetett kiabálni. De most már „iszlamofóbiát” kiabál a baloldal – természetesen szintén politikai céllal.
A valójában semmilyen zsidó hittel, identitással nem rendelkező, történetesen zsidó származású internacionalista-globalisták (Soros Györggyel az élen) egyáltalán nem reprezentálják a zsidóságot. Az itthon még továbbra is hangos „antiszemitázók”, „barnaesőzők” is egyre marginalizálódnak. Amikor velük szemben megmutatjuk a másik oldalt, a valóságot, akkor nem csak néhány személyes barátunkról, kiváló zsidó emberekről beszélünk. A mai, nemzeti, patrióta jobboldalnak természetes szövetségese a zsidóság. Nem csak azért, mert az iszlám a keresztényeket is ugyanúgy el akarja pusztítani, és Izrael egyfajta előretolt védőbástyaként áll az Európát, az egész nyugati kultúrát fenyegető invázióval szemben. Hanem azért is, mert Izrael maga is egy nemzetállam.
Meg kívánja őrizni saját kultúráját, és megvédi a határait. Pontosan úgy, ahogy Magyarország. Beenged más etnikumúakat – ha azok betartják a törvényt, elfogadják a zsidó többség kultúráját, hajlandóak alkalmazkodni. És még csak asszimilálódniuk sem kell. Szabadon gyakorolhatják vallásukat. Izraelben közel 1,8 millió muszlim él, a lakosság 18 százaléka. Egy felmérés szerint 55 százalékuk büszke izraeli állampolgár, semmi bajuk Izraellel. (A témában érdeklődőknek érdemes Tal Oran, Tamer Masudin, Mohammad Kabiya vagy Sophia Kalifa videóit megnézni.) De több százezer arab jár át napi szinten dolgozni Ciszjordániából Izraelbe, és a 2023. október 7-i, Hamász által elkövetett terrortámadás előtt Gázából is.
És akkor el is érkeztünk a népirtáshoz – más néven genocídiumhoz. Egy szó, ami a túlhasználattól egyre inkább elinflálódik, elcsépeltté válik. Mint a „fasiszta”, a „rasszista” vagy legújabban a „diktatúra”.
A fasiszta- és a rasszistakártyát már évtizedek óta imádja kijátszani a baloldal, nem csak itthon. Amikor elfogynak az érveik (ami, lássuk be, hamar és gyakran bekövetkezik), akkor gyorsan fasisztának vagy rasszistának (esetleg homofóbnak, idegengyűlölőnek, kirekesztőnek) nevezik a vitapartnert. Egész kis panel-szótáruk van arra, hogy megbélyegezhessenek bárkit, aki nem ért velük egyet, aki nem engedelmeskedik a liberális kánon előírásainak. És innentől kezdve egyből győztesnek hirdetik ki magukat. Hiszen egy rasszistával (fasisztával/idegengyűlölővel/homofóbbal) nem kell, nincs mit vitatkozni. Alacsonyabb rendű, ezért egy derék liberális, egy igazi jó ember szóba sem áll vele. (Tényleg olyan velük vitatkozni, mint galambbal sakkozni. Felborítják a bábukat, majd önelégülten távoznak…)
És igen, az utóbbi időben a szótár kiegészült a „diktatúra” szóval is. Ezzel is imádnak dobálózni. Minden héten tüntetnek: a diktatúra ellen. Rengeteg különböző hírportálon, televízióban, egyéb médiafelületeken panaszkodnak: nincs sajtószabadság. A „diktatúra” szót is teljesen elinflálták. Aki folyton farkast kiabál, az egyre kevésbé vehető komolyan. És egyikük sem járt, egyetlen napot sem bírna ki Észak-Koreában. A nagy szabadságban és jólétben fogalmuk sincs, mi a diktatúra – de hét pofára óbégatják.
A „népirtás” is egy ilyen elcsépelt szó lett. Amit a tömegkommunikáció elsősorban Izrael és Gáza kapcsán használ. De mi a valóság?
Ma több mint kétmillió arab él Izraelben. 1948-ban, a függetlenségi háború lezárását követően kétszázezren voltak. Tízszeres, vagyis 1000 százalékos a növekedés. Ciszjordánia lakossága 1967-ben, az izraeli megszállás idején hatszázezer alatt volt. Ma körülbelül 2,5 millió. Ez 400 százalékos növekedés. Gázának a 2005-ös izraeli kivonuláskor 1,3 millió lakosa volt. Most 2,1. Ez pedig 60 százalékos növekedés kevesebb mint húsz év alatt. Ezek nem egészen a népirtás definíciói…
Mégis, rengetegen bedőlnek a propagandának. A nyugati emberek számára egy komplett valóságot gyártanak le, nemcsak a palesztinok, hanem nemzetközi szervezetek, kormányzati szereplők és a média is. A palesztinokat magatehetetlen áldozatként ábrázolják, Izraelt pedig elnyomóként. Az emberben lévő természetes hajlamokra, a gyengébbel szembeni ösztönös szimpátiára apellálnak. A szenvedő emberekről készült, jól megkomponált képsorok a világ közhangulatát Izrael ellen fordítják. Minden egyes halott gyerek egy óriási médiagyőzelem. De azt nem mutatják, ahogy a Hamász a saját lakosságát élő pajzsként áldozza fel az Izraellel szembeni harcban.
Az érzelmek felülírják a tényeket. Az emberi agy előbb reagál az érzelmekre, mint a logikára. A vérző gyerekek, síró nők, lerombolt házak látványa sokkal inkább meghatja az embereket, mint a statisztikai adatok, tények. A pszichológusok ezt „azonosítható áldozat effektusnak” nevezik. A Hamász ezzel nagyon is tisztában van, és ennek megfelelően készíti el a médiatartalmakat.
Amelyek gyakran hamisak: korábban már felhasznált képsorokat tartalmaznak, más események, nem pedig izraeli támadások áldozatait mutatják stb. A jelenséget „Paliwood”-nak is nevezik. Utalva arra, hogy Hollywood eszközeihez hasonló módszerekkel fikciókat adnak el az embereknek, erősen hatva az érzelmeikre.
Egy romhalmazról készült fotó, „Izrael kórházat bombázott” felirattal gyorsabban terjed, mint egy 500 szavas magyarázat arról, hogy a Hamász fegyverraktárat alakított ki a kórház alatt. Mire az igazság kiderül (ha egyáltalán kiderül), addigra a hazugság már masszívan befolyásolta a közvéleményt.
A közreadott számok nem tesznek különbséget polgári áldozatok és terroristák között sem. De továbbra is az „Izraeli csapás végzett 25 civillel” típusú címek uralják a hírfolyamokat – kontextus nélkül. Nem írják meg, hogy például a löveg egy Hamász-parancsnokot célzott, vagy akár egy eltévedt Hamász-rakéta volt.
A Hamász és szövetségesei sikeresen állítják be magukat iszlám terrorista helyett „harcos ellenállóknak”. A progresszívek szótárát is kiválóan használják: gyarmatosítás, bennszülöttek küzdelme, apartheid, népirtás – ezáltal egy hamis morális egyenlőséget húznak egy önmagát védelmező demokratikus állam és egy annak elpusztítására törekvő terroristacsoportosulás között.
És ez világszerte jól rezonál a társadalmi igazságosság szlogenjeivel indoktrinált fiatal liberálisok között. Annak ellenére, hogy a tények teljes mértékben ellentmondanak: például hogy a Hamász kiáltványa és alapító okirata Izrael teljes elpusztítását és az egész világra szóló dzsihádot hirdeti meg.
Sokan nincsenek tisztában vele, mik a háborúzás szabályai, mi számít legitim katonai célpontnak. Nem tudják, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy egy kórházat vagy iskolát katonai célokra használnak, onnantól az épület elveszíti a nemzetközi jog által védelmezett státuszát.
A Hamász kihasználja ezt a tudatlanságot. Iskolákból lő ki rakétákat, kórházakban és mentőautókban bújnak meg a katonáik, majd pedig Izraelt hibáztatja a válaszcsapás miatt. A jogi és katonai ismeretek hiányában a világ közvéleménye könnyedén manipulálható, és hitethető el sok-sok emberrel, hogy Izrael szándékosan támad civil célpontokat és követ el népirtást.
Sajnos van viszont olyan hely a világon, ahol valódi, etnikai alapú népirtás zajlik.
(Erről lesz szó a második részben két hét múlva.)
