Ha sikerülne végre hátrahagynunk a rút pártpolitikát, Szűz Mária halálára és mennybevételére is emlékeznénk a mai napon, hiszen – az istentelen kommunista évtizedeket leszámítva – augusztus tizenötödike mindenkor a magyarság legnagyobb egyházi ünnepének számított. Védőszentünk és égi pártfogónk ünneplése mellett ma van Szent István halálának évfordulója is. Trónra lépésével maga első királyunk tette kiemelt ünneppé Mária napját, és országlása során végig fontosnak tartotta kivételes fényben tartani a Nagyboldogasszony-megemlékezéseket; minden évben erre a napra hívta össze a királyi tanácsot Székesfehérváron, s ekkor tartott törvénykezést is. És ekkor – 1038. augusztus 15-én –, halála napján ajánlotta fel Magyarországot Máriának. A jeles nap később sem veszített erejéből, valamennyi uralkodónk, de koronázatlan elöljáróink is az István választotta patrónus szellemében vezették az országot. (A „reform” – a Nagyboldogasszony ünnep eltörlése – a velejéig romlott Rákosi Mátyás nevéhez fűződik, aki ámokfutásának csúcsán, 1951-ben még a Városligetben álló Regnum Marianum templomot is porig romboltatta.)

Történelmi adósságunk, hogy ebben a megzavarodott világban Nagyboldogasszony napja mielőbb visszakapja az őt megillető – a mostaninál is méltóbb – helyét a kereszténységhez hűséggel ragaszkodó Magyarországon, melynek lakója ma is az állandóságot keresi. Azt a talppontot, ahonnan betájolhatja magának a világot. Ahonnan kiindulhat, és ahová visszatérhet. Vagy ahonnan el sem kívánkozik. Miért is tenné, hisz minden ideköti.

Van szebb szó is a talppontra: haza.