Disznótorról ritkán szoktam tudósítani. Hisz miről is írhat ilyenkor az ember? Hogy elhunyt az áldozat? Vagy hogy a disznót leszámítva mindenki jól érezte magát? Most is csak érintőlegesen említem, hogy nálunk, Maglódon a szomszédban minap leszúrtak egy kétmázsásat, a hajnali visítására ébredtem. (Sikeres lehetett az akció, mert dél körül már harsány nótafoszlányok is átszűrődtek, némi mássalhangzó-torlódással.)

Régen úgy tartották, egy település erejét a disznóölések számával kell mérni. Egyáltalán: ahol még vágnak disznót, ott van közösség, összetartás, jövőkép meg efféle. De ahol már a hentestől vett húsokkal töltik fel a hűtőládát, ott valami nem stimmel, az a vidék zsákutcába indult, nem is sejti, mennyire. Városlakó persze ezt aligha érti; ha járt is valaha disznótoron, legföljebb a hízó halálos visítozása maradt meg benne, esetleg az ábrázattorzító törkölypálinka, vagy a szőrszagú pörzsölő lobogása, a harsány, nyüzsgő hajnal. Csak éppen a lényeget nem értette. Azt, hogy disznót ölni annyi, mint aratni, betakarítani. Átvenni a jogos jutalmamat, amiért keményen megdolgoztam. Ünnepnap ez. Sőt, szabadságünnep. Az önálló gazdálkodó tort – disznótort – ül a saját sikere fölött.

Nincs is nagyobb büntetés parasztember számára, mint amikor elvesznek tőle egy ilyen ünnepet. A gonosz Rákosi pontosan tudta annak idején, hogy ezen az érzékeny ponton lehet fogást találni a zablát nem tűrő gazdákon. A tiltott disznóölés – a feketevágás – az ötvenes években lett büntetőjogi kategória. A tanú című zseniális film is a disznóság és a kommunizmus közötti szoros párhuzamra építi a cselekményt. Pontos hasonlat.