Vannak olyan helyek, helynevek hazánkban, melyekhez „minden szent nevet” ha nem is egy évezred, csupán száz év csatolt, mégis mélyen bevésődött szimbólummá váltak nemzettudatunkban. Ilyen különleges jelkép Szárszó, mely nemcsak földrajzi hely, hanem – Czine Mihály szavaival –
a református gondolkodás és becsületesség, az evangélium és az irodalom találkozásának, az egyház és a nemzet szolgálatának, a hit és a magyarság iránti elkötelezettségnek a szimbóluma is. Az ébresztő és erjesztő munka szimbóluma. Ahol a tanácskozók között – így érezték már eleink is – ott jár az Isten.
A néhai kiváló irodalomtörténész professzor a történelmi jelentőségű 1943-as konferencia ötvenedik évfordulóján jellemezte így a szárszói hely szellemét (genius loci).
Nem véletlenül akkor, hiszen a sok szárszói találkozó közül a leghíresebb az 1943. augusztus végén zajló Magyar Élet-tábor volt.
A Magyar Református Diákok Soli Deo Gloria Szövetsége (SDG) és a Püski Sándor vezette Magyar Élet Könyvbarátai által nyolcvankét évvel ezelőtt közösen megrendezett „bátrak találkozóján” mintegy hatszázan gyűltek össze a világháború alatti Magyarország legjelentősebb népi seregszemléjére, hogy megvitassák a magyar lét kérdéseit.
Az egy hétig tartó előadás- és megbeszéléssorozatot olyan nagy nevek fémjelezték, mint az írók közül Kodolányi János, Erdei Ferenc, Németh László, Veres Péter, Féja Géza, Sinka István, Szabó Pál, továbbá Karácsony Sándor pedagógus, László Gyula régész, Balla Péter népdalgyűjtő, Dömötör Sándor néprajzkutató. Az 1943-as szárszói konferencia elsősorban Németh László magyar sorskérdéseket taglaló, a háború utáni jövő útját, az értelmiség szerepét felvázoló beszéde miatt vált történelmi jelentőségűvé. A „harmadik oldal” fogalmának egészen eredeti, plasztikus megfogalmazása a pápua-hasonlattal („Nem lehetne Új-Guinea a pápuáké?”) a tábor legizgalmasabb és legvitatottabb témája lett.
Mégis Balatonszárszó több annál, mint hogy József Attila utolsó napjainak, tragikus halálának és az 1943-as történelmi tábornak a helyszíne.
A szárszói hely szellemét a Soli Deo Gloria (Egyedül Istené a dicsőség) nevű, 1921-ben alapított református diákszövetség alakította ki, amelyben – Ravasz László püspök, a huszadik század alighanem legnagyobb formátumú és hatású református egyházi vezetőjének szavai szerint – „személyes hit, Krisztusnak átadott élet, helyes egyházfogalom, hitvallásos reformátusság, haladó szociális gondolkodás találkozott”.
Az SDG 1928-ban megvásárolta a Nefelejts-villát, majd további vásárlásokkal bővítették a területet, ahol nyaranta közgyűléseket és konferenciákat tartottak. A legnagyobb hangsúly minden évben az egyetemista, főiskolás fiatalok találkozóira esett, de fokozatosan megnyílt a szövetség a középiskolások, majd az alsós iskolások előtt is. Ez utóbbiak csoportjai a kiscollegium elnevezést kapták, amelynek fogadalma így hangzott: „Ígérem és fogadom, hogy Jézus Krisztus jó vitéze, hazám és református anyaszentegyházam hű gyermeke akarok lenni…”
Az 1928–1943 közötti „hőskorban” a balatonszárszói SDG-telep volt a református ifjúság nevelésének, jövőre történő felkészítésének az egyik legfontosabb helyszíne, illetve műhelye.
A német megszállás után az SDG tagjait a nácik és a nyilasok üldözték, majd 1950-ben a kommunista diktatúra beszüntette a szövetség működését, konferenciatelepét pedig államosították. Csaknem négy évtizednyi kényszerű szünet után,
1989-ben került vissza a szárszói konferenciatelep a református egyház tulajdonába, és a helyreállítás után, 1992 óta minden nyáron megrendezték a református ifjúsági és értelmiségi konferenciákat.
Utóbbiak a magyar református értelmiség egyik legfontosabb lelki-szellemi műhelyévé váltak, ahol a változó világban együtt keresik a magyar társadalom többsége számára a hiteles válaszokat korunk aktuális problémáira és a végső sorskérdésekre egyaránt.