A magyar Örömóda

A költemény kapcsán Schiller és Beethoven mellett hajtsunk fejet Bolyai Farkas előtt is.

bolyai farkas beethoven schiller 2025. 12. 25. 7:00

Az egész világirodalomban aligha van még egy olyan költemény, amit annyian, annyiszor fordítottak magyarra, mint Schiller An die Freude – Az örömhöz – című művét. A zseniális német költő 1785-ben írt verse főként szintén zseniális honfi- és kortársa, Beethoven által vált világhírűvé, aki 1824-ben befejezett utolsó, IX. szimfóniájának zárótételében ének- és zenekarra átírta a lírai költeményt. Az Örömódát (szöveg nélkül, Herbert von Karajan zenekari átiratában) az Európai Közösség vezetői negyven éve hivatalos európai himnusszá tették, egyúttal Európa napjává nyilvánították május 9-ét, az 1950-es történelmi jelentőségű Schuman-nyilatkozat emlékére; nem mellesleg 1805-ben éppen ezen a napon hunyt el Johann Christoph Friedrich von Schiller. Mindez széles körben ismert, az viszont nem, hogy a világhírű költeményt (jelenlegi ismereteink szerint) elsőként Bolyai Farkas fordította magyarra, mégpedig azelőtt, hogy elkészült volna a IX. szimfónia.

Az ikonikus költemény születéséről Rüdiger Safranski leírja Friedrich Schiller, avagy a német idealizmus felfedezése című briliáns monográfiájában, hogy 1785 őszén a huszonhat éves költő (akkor már híres drámaíró, akit sokan a német Shakespeare-nek tartottak) újdonsült barátja, Christian Gottfried Körner művészetkedvelő hivatalnok drezdai házában vendégeskedett. Az Elba folyó melletti loschwitzi szőlőhegyen Schiller, Körner és felesége együtt üldögéltek az aranyló őszi napsütésben fürdő kertben, egy diófa alatt. Jókedvűen boroztak, a derűs együttlétre koccintgattak. Egyszer csak „Schiller felkiáltott: áldozzunk az isteneknek! Ürítsük poharainkat! […] Azzal fogta az üres poharakat és a kertfalon át kihajította őket a kövezetre, ahol darabokra törtek, és szenvedélyesen felkiáltott: sose váljunk el, senki ne maradjon magára, adassék nekünk közös elmúlás!”

Ilyen euforikus hangulatban született Az örömhöz című óda, amelyet azonban később Schiller olyan fogyatékosnak látott, hogy még arra sem méltatta, hogy (noha a költemény már 1786-ban megjelent az általa alapított Thalia című folyóiratban) fölvegye összegyűjtött versei kiadásába. Az utolsó kiadásban aztán – átdolgozott formában – mégis újra elhelyezte. A mű eredendően egy ünnepi alkalom, kivételes pillanat szülte mámoros bordal, amely – úgy érezhette a költő – az alkalom, pillanat múltával elveszítette varázsát, ha tetszik: a bukéját. Másfelől a költemény a Schillert akkoriban erősen foglalkoztató szeretetfilozófia patetikus lírai formába öntése: a baráti, testvéri és egyetemes-egyesítő emberi szeretet lánglelkű, átszellemült apoteózisa.

A költő-drámaíró-filozófusnál tizenegy évvel fiatalabb Beethoven már a 90-es években dédelgette a vers megzenésítésének gondolatát. Azonban csak jóval később döntötte el, hogy énekelt szövegként beépíti egyik szimfóniájába, mivel a műfajtól addig idegen volt a kórus alkalmazása. Eleinte a IX. szimfóniát is kizárólag hangszeres műnek tervezte, s 1824-ig húzódott a monumentális zenemű befejezése, amikorra a zeneszerző már teljesen megsüketült. Végül a zárótételben a zenekar mellett az énekhang ugyanolyan fontos szerepet kapott; az Örömóda dallamát előbb a zenekar játssza, majd az egész kórus énekli. Schiller költeményéből Beethoven azokat a verssorokat emelte ki, amelyek az öröm csodálatos ajándékát ünneplik.

A zseniális, korszakalkotó zenemű bécsi ősbemutatója előtt öt évvel jelent meg Marosvásárhelyen, a református kollégium nyomdájában a Schiller-remekmű első ismert magyar fordítása. Szerzője a kereken 250 éve született Bolyai Farkas, aki 1804-től majdnem fél évszázadig dolgozott a patinás erdélyi kollégium matematika-, fizika- és kémiatanáraként. Leghíresebb tanítványa saját fia, a legnagyobb magyar matematikusnak tartott Bolyai János volt, aki a több mint kétezer éves párhuzamossági axióma megoldásával felfedezte az új, nem euklideszi geometriát, amivel kopernikuszi fordulatot hajtott végre a geometriában, tágabb értelemben a természettudományos gondolkodásban. Apja szintén zseniális matematikus volt, de több is annál – igazi polihisztor és egyúttal ezermester. János így jellemezte: „Apám egy személyben volt pomológus […], kertész, borgazda, bororvos, betegeket elektrizáló, mint kemencemester is országszerte híres, szinte minden múzsával poligámiában élt, belőle csaknem minden kitelt volna. Különösen ritka a többek között egy személyben mélyebb mathesisi és költészi szellemet egyesülve látni; e részben is, mint sok egyébben, elég csodálkozásomra, alig van párja atyámnak.”
Egy dél-erdélyi elszegényedett birtokoscsaládból származó Bolyai Farkas igazi csodagyerek volt: hatévesen már latinul írt és olvasott, iskolás évei alatt pedig németül, franciául, olaszul, angolul, héberül és románul is megtanult, s kívülről tudta (ógörögül) az Odüsszeia első tíz énekét. Fejszámoló-tehetségét mutatja, 14 jegyű számokból játszi könnyedséggel vont fejben négyzet- és köbgyököt. A nagyenyedi és a kolozsvári református kollégium után 1796–99 között német földön vándordiákoskodott – a jénai, majd a göttingeni egyetemen tanult, ahol diáktársa és barátja lett Carl Friedrich Gauss, a nagy német matematikus és csillagász. Jénában megismerkedett a híres filozófus Fichtével és Schillerrel is, akire állítólag hasonlított az ifjú Farkas. Jellemző, hogy miután hazatért, marosvásárhelyi dolgozószobájának falára Gauss portréja mellett Shakespeare és Schiller arcképét tette; Shakespeare-t a természet gyermekének, Schillert a természet unokájának tekintette. Ezek után nem meglepő, hogy apja által az ő csillagzatuk alatt nevelkedett János élete végéig írt fő műve, az Üdvtan jelmondatát Schillertől választotta: „A főnek kell a szívet művelnie!”

Különös, de a zseniális matematikus Bolyai Farkast nem tudományos, hanem irodalmi munkásságának elismeréséül választották 1832-ben a Magyar Tudós Társaság (a mai MTA elődje) levelező tagjai közé. Mint ő maga vallotta, legfőbb törekvése volt „a Közboldogság Templomába bár egy téglát tenni”. Ezen téglák egyike volt az általa szeretve tisztelt Schiller verseinek magyarra fordítása és kinyomtatása.

Marosvásárhelyen 1819-ben jelentette meg Alexander Pope angol költő Proba-Tétele az Emberről című, általa magyarra fordított színjátékát, s e könyv toldalékaként adta közre négy Schiller-vers, köztük az An die Freude magyar fordítását. Fordításai nem tökéletesek, de jellegzetesek. Bennük, mint írja: „A szépséget feláldozza az igazságnak...”; „észre sem veszi a fordító, míg vagy a maga színével vonta be a gondolatot, vagy magáét lopta annak helyébe...”

Bolyai egyik Gaussnak írt levelében elküldte a fordítását, amelyről bevallotta: „Az Örömhöz szépségét csak annyira változtattam meg, amennyiben a versekben magyar fordításban nem tudtam visszaadni.” S hozzátette, a nemes nagy szellem, azaz Schiller „az Örökkévalóság Pantheonjában áll”. Bolyai fordításában az óda első nyolc sora így hangzik: „Öröm! menyország’ szikrája, / Élyzéum léánya! / Mindenség’ élesztő bájja, / Édennek maradványa! / Szent körödbe ragadtatva, / Elötted égve állunk! / Ki senki se tagadtatva, / Mind egy köz Atyát vallunk!”

Az elmúlt kétszáz évben legalább tizenhat Örömóda-fordításról tudunk – talán a legismertebb Rónay György költőé, a legutóbbi pedig Mezei Balázs filozófusé, aki húsz éve Mámordal, illetve A mámorhoz címmel három változatban adta közre Schiller költeményének újrafordítását. S bár a vásárhelyi polihisztor műve nem feltétlenül a leghívebb és legszebb, de vitathatatlanul övé az elsőség, ezért amikor olvassuk vagy hallgatjuk az Örömódát, Schiller és Beethoven mellett hajtsunk fejet Bolyai Farkas előtt is.