Constantin Diamandi, a román kormány budapesti diplomáciai képviselője pedig „kenőcsszerű mosolyával” irritálta Bandholtzot, aki arról is beszámolt, hogy a rekvirálásokat intéző román hivatalnokok „hitvány csirkefogók”. Ezzel már korán, 1919. október 5-én szembesült, amikor hírét vette, hogy 

 Ez végtelenül idegesítette a románokat, mert Ligeti Miklós szobrászművész lovaglóostorral kezében formálta meg a szobrot, amit a sehonnai bitang kommunisták ezen érzékenységre tekintettel 1949-ben eltávolítottak. 1985-ben az amerikai nagykövetség zugligeti rezidenciájának kertjében újra felállították, 1989 tavaszán pedig – George Bush amerikai elnök nyári budapesti látogatására készülődve – újra visszaállították a Szabadság térre.

A románok persze csak a civilekkel szemben voltak bátrak, ha határozottsággal szembesültek, összehúzták magukat. A Sopron és környéke népszavazás útján történő visszaszerzésében fontos szerepet játszó Prónay Pál írja nemrég kiadott teljes, vágatlan naplója első kötetében (Ellenforradalmi jegyzeteim 1918–1921), hogy a román megszállók mindenáron szemmel akarták tartani az ő Dunántúlra induló tiszti századát, amelynek még az útvonalát is megszabták volna, sőt katonáikkal felvigyázó kíséretet szándékoztak biztosítani. Prónay elmeséli, hogy ez ügyben 

emlékezik Prónay.
A román megszállók még antant gazdáik megvetését is kiváltva gátlástalanul fosztogattak, kegyetlenkedtek, gyilkoltak. Napirenden voltak a rekvirálások, a tiltakozók deresre húzása és megbotozása, lányok, asszonyok megbecstelenítése. „Mindennapos a gyilkosság, verik a gyerekeket és a nőket […] rekvirálás címén személyes tárgyakat tulajdonítanak el” – rögzíti egy vöröskeresztes jelentés, amit szintén idéz naplójában Bandholtz, aki néhány hónap alatt annyira megundorodott tőlük, hogy 1919. november 1-jei naplóbejegyzésében azt írta: „Nem tudok semmiről, amit most szívesebben tennék, mint harcolni a románok ellen.”

Nem csoda, hogy egy idő után már nem volt hová hátrálni, és 

 Domonkos László író idézi fel A Héjjas-nyárfa árnyékában című kötetében az esetet: a rongyosok hiába szólították fel az egyik román tisztet garázdálkodó emberei visszafogására, az csak annyit üzent cinikusan franciául modoroskodva, hogy tessék tudomásul venni, „c’est la guerre”, azaz „ilyen a háború”. A tudomásulvétel megtörtént: néhány nappal később több tucat rajtavesztett román fosztogatót derékig fölbe ásva találtak meg feletteseik egy dűlőút mentén, fejükön cédulával: „C’est la guerre”.

Mindezek miatt 

 De mindent összevetve az 1919-es közönséges román rablóhadjárat a tettesek és örököseik múlhatatlan történelmi szégyene.