Erős szövetségesek

A lányaimmal a Nobel-díjakról beszélgettünk, s kamasz agyuk minden gyanakvásával meglelni vélték a rendszerben a gyenge pontot: a Nobel-békedíjat. Való igaz: fizikai vagy orvosi elismerést bajosan kaphat arra érdemtelen – az irodalmi díjazásnál viszont már megoszlanak a vélemények. A béke (illetve a belőle származtatott békeharc) meg végképp olyan képlékeny kategória, amibe könnyen beleférkőzhetnek mulandó politikai meggondolások. A modern történelemben ritka az olyan hadviselő, aki ne a béke megóvását vagy megteremtését tűzné a zászlajára. Ha elfogadjuk, hogy a háború a gazdasági és kultúrharcnál drasztikusabb eszközökkel folytatja különféle hatalmak módszeres érdekérvényesítését, nem lehet csodálni, hogy a széplelkű humanizmus mindig visszacsempészne némi ellensúlyt az értékek serpenyőjébe. Holott az eltökélt katonák és a finomkodó pacifisták nem ritkán egy gyékényen árulnak. De vajon igazolhatja-e bármilyen fennkölt eszme, hogy feltétel nélkül asszisztáljunk a kollektív képmutatáshoz?
Hogy ne beszéljünk csupán a levegőbe, vegyünk egy konkrét példát: Irak megszállását! Aligha szorul bizonyításra, hogy a Magyar Köztársaságnak semmi keresnivalója az ókori Mezopotámia földjén. Aki amúgy fensőbbségesen megmosolyogja a kocsmai rigmust Borneóról és Celebeszről, gondoljon csak bele: ez már majdnem ugyanaz! A földrajzi nonszensz polgárjogot nyert a jelenlegi magyar politikában, sőt kemény költségvetési tételeket von maga után. Ha az MDF pár éven belül el is tűnne a parlamenti demokrácia süllyesztőjében, írjuk fel a kéménybe korommal: ők voltak azok, akik Irak ügyében világgá kiáltották, hogy meztelen a harcias király! Mára szerencsére nemcsak a Fidesz osztja már a véleményüket, de a kormánypártok józanabb politikusai is. Kellett persze ehhez egy hősi halott is – de a gyászpompa nem fedheti el, hogy nem adtak neki lehetőséget rá, hogy ne haljon meg. Innentől kezdve nem lehet másképp fogalmazni, mint hogy egy másik földrészen elterülő világhatalom érdekeiért ontjuk a vérünket egy harmadik kontinensen. Lehet ezt nem látni? Létezik bármiféle racionális érv, ami felülírhatná a szégyenletes megszálló hatalomban való részvételünk bűnét?
Persze tudhatjuk: nem háborúnak, hanem békefenntartásnak indult a dolog. Ám az ENSZ nem tette rá a pecsétjét, így Amerika készséges zsoldosaként bocsátkoztunk a „demokratizáló” kalandba. Hogy béke van, és nem háború, azt becsületszóra kellett elhinnünk a Fehér Ház urának, aki nemes egyszerűséggel megnyertnek, s így befejezettnek nyilvánította a háborút. Azóta ezerszám vannak halottjai a békének. Korábban ugyanez az ember becsületszóra állította azt is, hogy az iraki diktátornak tömegpusztító fegyverei vannak. Nos, nem voltak. Ez a háború tehát olyan békeharc, amelyből hiányzik a casus belli. (Az gyönge ok a háborúra, hogy el kellett törölni a diktatúrát. Annyi diktatúra van ezen kívül a világban Kubától Észak-Koreáig, mégsem toboroznak ellenük internacionalista békehadtestet. Igaz, e rab földek alatt nem buzog olaj, viszont valóban vannak tömegpusztító fegyvereik. S alkalomadtán nem riadnak vissza a használatuktól sem.)
Ez a többszörösen becsületes nagy hatalmú politikus, a Bush-dinasztia sarja, a napokban vendégül látta a mi Medgyessy Péterünket. Nem finnyáskodott az előélete miatt – elvégre Putyinról is mindenki tudja, hogy a KGB emlőin nevelkedett, mégis ott mosolyoghat a világ nyolc nagyura között. Bush tudja, miért kell neki a magyar miniszterelnök. Erős szövetségesnek nevezte, ami első pillanatra – főképp az egészen friss választási vereség ismeretében – akár kifejlett humorérzékről is tanúságot tehet. Medgyessy és az erő? Ugyan már! Csakhogy ez nem vicc. Az erős szövetséges itt nem egyebet jelent, mint hogy Bush hitelt adott annak a kommunista propagandának, hogy a magyar nép hajlamosítva van az utolsó csatlós szerepkörének betöltésére. Ez persze csak egy hazugság a sok közül – elég ehhez megemlíteni 1956 októberét, melynek vérbe fojtását, lánctalpakkal való széttiprását oly tétlenül nézte végig a Fehér Ház korabeli ura. Akkor ez volt a békeharc érdeke, ma a sivatagi vitézkedés. Bush persze az erős szövetséges dolgában annyiban nem téved, hogy a népével jelbeszéddel kommunikáló Medgyessy és szervilis kormánya – akár az ország ellenében is – alkalmas az utolsó csatlós szerepére. Kitartanak akkor is, amikor már minden bölcs és karakán európai nemzet hazahívta katonáit, s még azok is kiugrottak, akik valóban közvetlen függőségben vannak Washingtontól. Európa már rég itthon lesz, amikor mi még mindig nyitott ajtajú furgonokkal szállítjuk a vizet az iraki homoktengerben.
Medgyessy elkeseredett píárútja (hátha viszsza lehetne szerezni valamit a két év alatt nyomtalanul elolvadt tekintélyből) különös fényt kap akkor, ha összehasonlítjuk a túlnyomó baloldali média mostani, a főnököt fényező reagálását Orbán Viktor bostoni kitüntetésének visszhangjával. Akkor drága belpolitikai célzatú kiruccanásnak minősíttetett az amerikai repülőút (csakúgy, mint a Clintonnál tett vizit); most mintha két felelősségteljes világpolitikai szereplő eresztené egymásra tobzódó szürkeállományát. Különösen bonyolítja a propagandisták dolgát, hogy azzal a Bush elnökkel kellene most legitimálniuk a minden téren legitimitását vesztett Medgyessyt, akit egyébiránt hajlamosak neokonzervatív Antikrisztusnak, máskor meg szerény értelmi képességekkel megáldott szalmabábnak beállítani. A meghunyászkodásért cserébe pedig le kell nyelnünk azt a „nagyvonalú” gesztust, hogy az Egyesült Államok esetleg kegyeskedik megvizsgálni tarthatatlan vízumpolitikája enyhítésének lehetőségeit. Nem is oly rég arról érkezett hír, hogy a magyar hatóságok megkönnyítették határainkon az amerikai és a kanadai állampolgárok beléptetését: olyan elbírálásban részesülnek, mint bármelyik polgára az Európai Uniónak. Ehhez képest mi a viszonosság? Megalázó procedúrák, középkori vízumlottó, indoklás nélküli visszautasítások, szabályos vízummal rendelkező magyarok visszafordítása a tengerentúli repülőterekről. Könyörgöm: mi történne akkor, ha nem is volnánk annyira erős szövetségesek, mint Bush mondja?
Vitathatatlan azonban, hogy Medgyessy és Kovács minden további nélkül kaptak amerikai vízumot, holott nemzetbiztonsági szempontból aligha elhanyagolható kockázatot jelentenek az Újvilágban. Kovács – aki nyilván egy-egy Népszava-előfizetéssel is meglepte vendéglátóit – azon melegében meg is hálálta a gesztust: odanyilatkozott, hogy a magyar katonák talán mégis hazajöhetnek Irakból; ami egy erős szövetségestől nem lebecsülendő bátorság a főparancsnokkal szemben. Még a végén megérjük azt a szégyent, hogy Nobel-békedíjra javasolják őket – feledve, hogy a régi hős békeharcosok ásták ki a homokból az eltemetett csatabárdot.