Hogyan legyél humoralista (38.)

Valamit mindig elrontok – múlt héten ilyesmiket is említettem. Valami megszakad… két-három telefon még elmegy, az elsőnél még majdnem olyan kedvesek a „fontos emberek”, mint az előadásaim után, ha egyáltalán eljönnek önmaguktól… inkább maximum elfogadják a meghívásomat. Persze „tudják” ők… el sem tudják képzelni, hogy csak úgy hívom meg őket műsoraimra… minden érdek nélkül, a két szép szemükért (nem is olyan szépek). Mindenki magából indul ki… az enyémek még… egy pillanat (a gerendát kipislogom).
Szóval, valahogy leül az egész előadásom után kezdődő „akcióm”, kudarcba fullad nálam minden… A kapcsolatteremtéshez nagyon értek, az első pillanatokhoz, aztán fokozatosan pár nap, hét után valamivel elrontom. Talán azzal, hogy – már telefonon – megfosztom pillanatnyi rangjától a beérkezett embert, és közvetlenkedve, majdnem „bratyizva” emberként képzelem el, mert azt gondolom, az kikapcsolódásként neki is érdekesebb.
A lényeg, hogy valami köztünk megbicsaklik, pedig általában minimális amit – mégis azért – kérek. Niná! (magamat sem veszem komolyan ezzel a kölcsönös emberbe vétellel…) Ő is tudja, hogy csak megjátszom magam, amikor nemes lelkére apellálok. Most, hogy ezt így le merem írni, magamnak is gyanús vagyok. Lehet, hogy ezek után már hihetetlen, de én abban a pillanatban őszintén szeretem a fontos embert. S csalódásom éppen amiatt lehet, hogy azt hiszem, meghatódik majd rajtam (a lábáról leveszem), s aztán aszerint cselekedik. Még naivan azt is hiszem, hogy most ezzel az őszinteségemmel újabb jópontokat szerzek… holott éppen ezzel ástam el magam egész maradék életemre… (De így: élet ez?!) Szerencsére a fontos emberek nem olvasnak… csak fontos(abb) dolgokat, így megint magunk között maradhatunk… magunkra, sikereinkkel-kudarcainkkal.
Pedig – innen kalandoztam el –, minimális amit a hatalmasoktól kérek. Inkább adok… adnék. Magam előtt is néha meghatódva segítőkészségemen… amiben azért benne van az is, hogy akinek az érdekében öt- tízévenként felveszem a telefont, érezze, Gyurit mennyire értékelik, ő is „fontos ember” … igaz, így esetleg sohasem tudhatom meg, barátságunk érdek nélküli-e? Amíg van két kabátod, szegény nem lesz barátod… (onnan feléd még inkább érvényes ez).
Nagy ára van mindennek. Már eszmélő-lázadó ifjúságodtól fehér inget-nyakkendőt kell venned, mert külsőségekben is totálisan uniformizálttá kell válnod, lemondani minden egyéni öntörvényűségről, egyéni elgondolásokról, megérzésekről. Alkalmazkodni kell (lenyelni-elfojtani) szinte minden lényegest a hatalomba jutás-levés-maradás könyörtelen koreográfiája szerint. Vagy-vagy. Nincs alku! Nem lehetsz boldog (csak ha egyedül a pénz boldogít). Cserébe le kell mondanod nemcsak a „humoralizmusról”, de még a jóízű beszélgetésekről is (tükörbe nézésről), s főleg a világ igazi(bb) megismeréséről, kutatásáról, eleve a kreativitásról, az alkotó munka öröméről ebben a virtuális, spekuláción és blöffön alapuló világunkban.
De ne szálljunk ennyire el, maradjunk a földön, képzelgések, kivetítések, másra mutogatások helyett magunkról beszéljünk, apró (nagyobb!) megalkuvásainkról. Van meleg szobám, körülöttem csönd, rövidesen hozzák az ebédet, várja a kert a tavaszt (nyárt, őszt). Megvagyok – így kezdődik Vasadi Péter Nem ragyogtak hiába 2002-es esszékötete, meditációs könyve. Ha én mondom: majd a Jóisten megsegít, mintha blöffölnék. De ha a Milota túloldalán, a félelmetes árvíz idején az a fiatalasszony mondja, akinek a szeme láttára omlott össze a háza, s mindent, a szó szoros értelmében mindenét belenyomta a sárga iszapba, ha ő mondja, akkor abba belerázkódik az ember. Kisírt szemmel, csöndesen ejti ki a szavait. Szelíd lett, és alázatos szívű, mint Jézus. Szenvedésből tanult ő is engedelmességet. Nem csökkenti bizalmát az, hogy mivel egy kitaposott papucsot sem hozhat ki a tető alól, csak reménykedhetik. A lehetetlen reményt hiszi. Az egy igazit; a többi, a lehetséges csak hasonlít az igazira… titok mégis, hogy itt az én számban sem blöff ez az esti sóhajtás: majd a Jóisten megsegít. (…) Viszolyogtató látvány, mikor a figyelmes keresztényből mindentudó ripacs lesz a szenvedő ember mellett. Mintha neki hivatalból mindig jelesre kellene vizsgáznia. S akkor is beszélnie kellene, amikor nem tud semmit mondani. A szenvedőnek különben sem okosságra van szüksége, hanem megértésre (…)
(Igen, szánalmasak vagyunk. Önzők és kíméletlenek.)