Kicsik és nagyok

Megbukott a kétpártrendszer; az európai parlamenti választás a kis pártok nagy győzelmét hozta – hallani azok után, hogy az úgynevezett SZDSZ a várakozásoknak megfelelően, az MDF pedig azokra rácáfolva elérte a strasbourgi mandátumszerzéshez szükséges ötszázalékos küszöböt.

Az elemzők nagy egyetértésben beszélnek arról, hogy üdvözlendő a kétpártinál színesebb képviselet, s a parlament kisebb pártjai elégedettek lehetnek a szereplésükkel. Magam is így gondolom, mégis erősen túlzónak, olykor kifejezetten megtévesztőnek tartom a kicsik sikerét ecsetelő nyilatkozatokat. Magyarországon nincs kétpártrendszer, ellenben több parlamenti ciklus alatt kikristályosodott egy kétpólusú pártstruktúra. Ezt a folyamatot a mostani voksolás sem törte meg. Érdemes uniós perspektívából is szemlélni a választást, ugyanis a „kicsik” néhány helyen (például Nagy-Britanniában) sokkal jobban felkavarták a politika állóvizét, mint nálunk.
Liberális áttörést emlegettek a szabad demokraták, látva, hogy pártjuk csaknem nyolc százalékot és ezzel a 24-ből két európai parlamenti képviselői helyet szerzett. Sikerük vitán felüli: korán megkezdett, világos üzenetekkel egy jól kiválasztott csoporthoz forduló kampányuk célba ért. De negyedmilliónál kevesebb voksuk azt jelenti, hogy nem váltották meg jegyüket a következő Országgyűlésbe; most az vált véglegessé, hogy ismét önállóan futnak majd neki a megméretésnek. Bejutási esélyük továbbra sem több ötven százaléknál, hiszen a hatalomról szóló döntéskor a nagyok még inkább mágnesként vonzzák a szavazókat, magasabb a részvétel, s ha a vidék is megmozdul, a városi szavazóbázis mozgósítása nem feltétlenül lesz elég az öt százalékhoz (több megyében és a községekben most is leverték a lécet). Önáltatás áttörésről beszélni, ahogy a valóságban, a magyar politikában sincs harmadik (liberális) pólus, az végleg elsüllyedt a Horn Gyulával kötött koalícióban. A kisebbik kormánypárt megnövekedett magabiztossága persze tovább szaporítja a miniszterelnök és az MSZP gondjait, a belső viták sokasodnak, a rosszul teljesítő szabad demokrata miniszterek valószínűleg a helyükön maradnak. Az úgynevezett SZDSZ helye a baloldalon van, akkor lenne harmadik erő, ha mindkét irányban koalícióképes lenne.
Az MDF néhány ezer szavazaton múló mandátumszerzése megmentette Dávid Ibolyát, de nem tett pontot a párt stratégiájáról folytatott diskurzus végére. Az önálló parlamenti indulás kockázataival kapcsolatban a szabad demokratákról írottak hatványozottan érvényesek a fórumra, hiszen 160 ezer szavazat bizonyosan nem elég a bejutáshoz. Ha eljön az idő, az MDF-nek azt kell mérlegelnie: érdemes-e vállalni az egyedüli megméretés minden terhét, a bukás kockázatát, s a legjobb esetben egy kínkeserves küzdelem végén lesz a mostanihoz képest kétharmadnyi képviselő; vagy a szervezeti önállóságot és saját karaktert megtartva, a mostani siker birtokában igyekszik minél előnyösebb megállapodást kötni a Fidesszel a 2006-os közös indulásról. A mostani választás – a nagy győztest talán kellemetlenül érintve – felértékeli az MDF szerepét a jobbközép oldalon, ám az eredményekre tekintve nyilvánvaló, hogy az ellenzék erőviszonyait nem rajzolta át.
Sok minden változott vasárnap, a pártstruktúra azonban nem: a nagyok nagyok, a kicsik kicsik maradtak. De az egymással viaskodó nagyoknak fél szemmel a kicsikre is figyelniük kell. Ha király nem is, királycsináló bármelyikükből lehet.