Kik akarnak ma békét Csecsenföldön?

Bár a napokban éppen az orosz lapok vetették fel, hogy a legfrissebb adatok szerint 98 halálos áldozatot és 104 sebesültet követelő ingusföldi akció mögött helyi bűnbandák állnak, mára bebizonyosodott, ami egyébként is valószínűsíthető volt: a betörést a csecsen hegyekből irányították. A szakadárok újabb akciója egyúttal azt a szintén jó ideje érezhető tényt is erősíti, hogy nem csupán Moszkva utasítja el a tárgyalásokat, hanem a szeparatista harcosok is, akiknek a célja a politikai megoldás keresése helyett éppen a helyzet destabilizálása.

Sajátos választási kampányt folytatnak a kizöldült hegyek jótékony fedezékében időről időre felbátorodó, katonai értelemben azonban már évekkel ezelőtt vereséget szenvedett csecsen harcosok. Mivel erejükből csupán partizán típusú ellenállásra, az ezzel járó terrorakciókra telik, érthető módon így próbálkoznak az amúgy is lassú normalizálódás megakadályozásával. A közállapotok elbizonytalanítását szolgálta már Ahmad Kadirov elnök meggyilkolása, most pedig az erőszak eszkalációjával próbálkozó ingusföldi betörés. Mint nyugati elemzők – így a német Alexander Rahr – rámutatnak, mindkét eset mögött feltételezhető, hogy a szakadárok az erő alkalmazása, a rendkívüli állapot, a lényegében a katonai közigazgatás visszaállítását jelentő elnöki irányítás bevezetése felé lökjék a pozícióinak megerősödése után érezhetően a konfliktus lezárásában, a stabilizációban érdekelt Moszkvát. A provokáció verzióját erősíti az a tény is, hogy akcióikhoz a csecsenek olyan szimbolikus, az oroszok számára szent dátumokat választottak – győzelem napja, a Szovjetunió német megtámadásának 63. évfordulója –, amelyek akár indulatos reagálásokra is késztethették volna a Kremlt.
Mindez tehát arra utal – amit a nemzetközi sajtó kevéssé vet fel –, hogy nemcsak Moszkva, hanem a Maszhadov és Baszajev vezette szakadárok sem a tárgyalások hívei. Bármilyen szomorú kilátásokkal is kecsegtet, a tárgyalásoknak ma egyik részről sincs realitásuk. Irreálisak például azok a nyugati felvetések, amelyek szerint Aszlan Maszhadov ilyen partner lenne. A volt csecsen elnök ellen szól egyrészt az, hogy e lehetőséggel egyszer már nem tudott élni, a haszavjürti béke után irányításával a teljes káoszba süllyedt a köztársaság. Még fontosabb azonban, hogy Maszhadov ma még kevésbé lenne képes betartatni mindazt, amit esetleg aláír. A hozzá hű harctéri parancsnokok nagyrészt meghaltak, így megmaradt tekintélyének megőrzése érdekében jobb híján olyan terrorakciókhoz adta a nevét – ilyen a legutóbbi is –, amelyek után joggal merül fel büntetőjogi felelőssége. Moszkva ezért eleve elveti e lehetőséget, de csecsen részről sem látják ennek most sok értelmét. Egy megállapodás ugyanis csak a jelenlegi, a szakadárok számára a katonai vereség, a törvényesség legalábbis részleges helyreállása után előnytelen status quót erősíthetné meg. Figyelemre méltó ezzel kapcsolatban, hogy látványosabb akcióik már kevésbé a katonák, sokkal inkább a jogrend csecsenföldi képviselői – elnök, kormány, rendőrség – ellen irányulnak.
A tárgyalásoknak tehát minimális az esélyük, s Csecsenföldet a további bizonytalanság felé lökik az ebben érdekeltek, így a függetlenség hívei, az őket egészen más indíttatásból támogató arab fundamentalista körök, a köztársaság stabilizálódását nehezíti a vahhabita tanoknak a helyiek körében is nagyrészt ellenérzést kiváltó terjedése, a társadalmi berendezkedés alapjait jelentő premodern nemzetségi (tejp) rendszer egységes akarat megnyilvánulását akadályozó továbbélése és a „front” mindkét oldalán tapasztalható hagyományos bűnözés. Moszkvát nehéz helyzetbe hozta Ahmad Kadirov meggyilkolása is, hiszen alapvetően az ő személyére építette a Kreml úgynevezett „csecsenizációs” politikáját, s az exmuftinak zsarolással, erőszakkal és megvesztegetéssel sikerült is a maga oldalára állítania a harctéri parancsnokok jelentős részét. Ez a taktika most legalábbis megbicsaklott, ám a Kreml a szükségből akár erényt is kovácsolhat, ha mindenkiben tudatosodik az utóbbi időben kétszer is az Észak-Kaukázusban járt Putyin elnök megnyilatkozásaiból sugárzó stratégiai felismerés, miszerint a 70 ezer Csecsenföldön állomásozó katonánál hatékonyabb stabilizációs eszköz az újjáépítés felgyorsítása, az életkörülmények érezhető javítása.