Köznapló

Június 4., péntek
Megint egy tévéelnök, akinek nincs érzéke ahhoz, amivel megbízták. Rudi Zoltán letiltotta Koltay Trianon-sorozatát. Tudja, hogy ez történelmi kérdés, nem politikai, ráadásul mindenkinek megvan a maga Trianonja, a lelkében hordozza, aki meg nem, aligha tartozik ide.
Az én Trianonom egy kirándulás. Annak idején rossz Daciával indultunk neki négyen, hogy meglátogassunk Szatmárnémetiben egy festőt és Kolozsváron egy költőt. Csak átutazóban jártam arra, Bulgáriából jövet, de a vasút más, az területenkívüliség, az utasnak csak az állomáshoz van köze, ahol leszáll, hogy megmossa az arcát, vagy vegyen egy doboz Marasesti cigarettát. A festő a szatmári színház díszlettervezője volt, azt mondta, megalhatunk nála, de villanyt nem gyújt, mert ha az utcáról meglátnak minket, következik a feljelentés. Tilos volt idegennek szállást adni, kemény büntetést fizetett, aki elkvártélyozta barátait. Így esett, hogy egész este négykézláb mászkáltunk, a vacsorát is a parkettán tálalta a feleség. Nem hittem, hogy megeshet ilyen, hogy ennyire méltatlan helyzetben kell találkozniuk magyar embereknek, mert Trianonban úgy döntöttek, hogy famíliánk a határ innenső, a festőé meg a túlsó oldalán éljen.
Nem hiszem, hogy a tévéelnöknek van ilyen négykézlábolós élménye. Ha volna, megértené, mit jelent Trianon, bár lehet, hogy akkor se, ha lyukasra kopna a térdén a nadrág. Kísértetkastély a Magyar Televízió épülete, az utóbbi fél század szellemei riogatják az új elnököt, akit egyszer láttam életemben. Mit mondjak? Nem ordít róla a bátorság.

Június 5., szombat
Szellemi kaland volt Al Gore könyve. Mérlegen a Föld a címe, s még az előtt írta, hogy Clinton alelnöknek hívta. Arra figyelmeztet, amit az iraki háború meg Amerika tábornokai eltakarnak. Ökológiai világháború előtt állunk, amely kegyetlen lesz, ráadásul nem maradhat ki belőle senki. Mi sem. A civilizáció könyörtelenül nyomul előre, a „haladás” áldozatainak száma napról napra nő. Az egyik azért pusztul el, mert nincs ivóvize, a másik azért, mert a lelkét mérgezik folyamatosan. E környezeti háború a világcivilizáció rendezőelve, s jövőnk attól függ, mekkora pusztítás után köszönt ránk a béke. Al Gore írása rádöbbentett, miért lehetett akkora sláger Huntington könyve. A mű támadja Amerikát, mégis ott idézik a legtöbbet. Azt állítja, a XXI. század a vallások és civilizációk harca lesz. Tetszetős igazság, de csak féligazság, amelynek szerepe: eltakarni azt, hogy az iraki háború világnagy blöff. Nincs itt szó terrorizmusról, Szaddámról vagy Oszama bin Ladenről, hisz az utóbbiról a World Trade Center térdre rogyása előtt azt sem tudtuk, hogy a világon van, most meg életrajzi filmeken mutatják azt is, mi a kedvenc étele. Valami bűzlik Irakban, ez a háború nyitány: elkezdődött a világ energiakészletének és ökológiai értékeinek újrafelosztása. A gyarmatosítás új fázisába léptünk. Miből gondolom? Abból, hogy olvastunk-e hihető beszámolót arról, mi történik az irdatlan mennyiségű olajjal, amióta Amerika és Anglia bemasírozott Bagdadba? Kinek a zsebébe ömlik az ebből származó pénz? Az iraki bábkormányra milyen szerződéseket erőltetett olaj dolgában Bush Amerikája? De kérdezhetem azt is, ki írt hitelt érdemlően arról, hogyan nyomozza a Moszad azt a zseniális találmányt – mert létezik ilyen –, amely alapján üzemanyagot lehet nyerni vízből, olyat, amely pótolja a benzint. Ám seperjünk a magunk háza előtt…
Az unió szerelmesei elhallgatják, miért kapós a magyar föld az unióban. Például azért, hogy különleges értékű humuszrétegét „lehámozhassák”, s vigyék a spanyolok és hollandok rengeteg üvegházába, oda, ahol az illat nélküli rózsa és az íz nélküli paradicsom terem. Az üvegházak talaja kimerült, mint Nyugaton annyi minden: a férfiak ondópotenciálja, a számítógépes szakemberbázis, a kézműves-utánpótlás s az optimizmus is.
Al Gore könyvének hasonlóan izgalmas része az, ahol arról ír, hogy a testi bajok orvoslása sokkal könnyebb, mint a lelki konfliktusoké. Ma, ha szenvedélybetegekről van szó, a többség drogosokra, alkoholistákra gondol, pedig a közelmúlt más szenvedélybetegségeket is kitermelt; ilyen a rögeszmés munka, az állandó tévénézés. Ezek a kórok milliókat támadtak meg azért, mert a „fejlett” világban elválasztották az elmét a testtől, az embert pedig a természettől. „Az ipari civilizáció őrülete elfojtja eredendő vágyódásunkat a világgal való harmónia után” – olvasom, ráadásul ez a civilizáció rendjén valónak tartja, hogy pusztítsa a vizeket, a fákat, a termőtalajt, s ezen munkálkodásáról soha nem értesít minket, csak akkor, ha baj van. E pusztítás fő segítője a média, leginkább a televízió, amely tönkreteszi az emberek spirituális életét. Aki bizonyságot akar, nézzen meg egy Szuperbuli-reklámot a közszolgálati tévében, azokat az arcokat, amelyek „kikapcsolódást” ígérnek. Olcsó arcok, magabiztos figurák, akik úgy érzik, produkciójuk többet ér, mint egy kirándulás a hegyekben, több, mint Jókai vagy Hrabal bármelyik könyve, még a csillagfénynél is több, hisz ők maguk a csillagok. Hiba volna lebecsülni őket, a szuperbulistákat fontos ügyre szerződtették világszerte: amíg őket nézzük, nem halljuk a fűrész zaját, ahogy vágja az erdőt, nem látjuk, hogy a folyóba ciánt és olajat engednek, mert fontos, hogy ne lássunk semmit, hogy a tévéből tudjuk meg, mi történik velünk, még azt is, hogy milyen az életünk. A Szuperbuli okkal juttatja eszünkbe a viccet, amelyben a betoppanó Kohn rajtakapja a feleségét Grünnel. Mit csinálsz itt, Grün? Hát én, kérlek, várom a hatos villamost. De hiszen a feleségemet csöcsörészed! Kohn, Kohn, te jobban hiszel a szemednek, mint nekem?

Június 6., vasárnap
A sportlapnál senkinek nem kellett a sakk, úgy voltak vele a kollégák, hogy a kockás táblán nem történik semmi, a semmiről pedig nem lehet látványosan írni. Jól van, mondtam, elvállalom. Nem bántam utóbb sem, mert kevés sportágat feszített annyi indulat, ahol pedig nagy a fenekedés, mindig van téma. Nézőpont kérdése az egész.
Szerényi Sándor állt a piramis csúcsán, ő volt a sakkszövetség elnöke, tabu figura: „barátja Kádárnak”, súgták a fülembe, mire visszasúgtam: „és?” Két év után elkerültem a laptól, de Szerényi múltja nem hagyott nyugodni, egy napon becsöngettem hozzá, s megkérdeztem, elmesélné-e, mit élt át a mozgalomban. Azt mondta, elmeséli. Négy napon át jegyeztem, amit mondott, megtelt több füzet, egyik ámulatból a másikba estem, addig nem találkoztam olyan emberrel, aki tizennégy évet töltött a gulágon, s megúszta, márpedig ő megúszta, él, elmúlt kilencvenöt, ami megdönteni látszik a tételt, miszerint közvetlen öszszefüggés van a lehetséges életkor és az átélt szenvedések között.
Hazatérése Sztálin országából szinte hihetetlen. A lágerből szabadulva vasútjegyet és beutalót kap, hogy kipihenje magát a Kaukázusban, ám útközben valaki elárulja neki, abból a „szanatóriumból” még senki nem jött vissza élve. Leugrik a vonatról, irány Moszkva, a magyar követség, átmászik a kerítésen, Szekfű Gyulát keresi, ő volt akkoriban a követ, s tőle kap végül egy papírt, amellyel másfél évtized után hazajöhet.
Pesten mindenki azt hitte, hogy elpusztult a lágerben, hogy rég halott, volt nagy ijedelem az elvtársak között: mi lesz, ha Szerényi beszélni kezd? Mindenről tud. Egy ismerőse öltöztette fel, mert nem volt ruhája, tőle kapta a bőrkabátot is, amely egy SS-tiszté volt, ebben jelent meg a pártközpont kapujában, Rákosit kereste, jelentkezni akart. Persze nem engedték be, botrány lett, ő nem értett az egészből semmit, azt sem tudta, mi az, hogy SS, a láger kívül volt a világon s a világháborún, képzelem a jelenetet, ahogy ott áll náci bőrkabátban. Így mesélte el, mikor nála jártam, s kíváncsi vagyok, hogyan szól erről a könyvében, mert megírta a lágeréveit, most adta ki a Kossuth, későn, ma már senkit nem érdekel. Íróján átlépett a történelem, s hogy közöttünk jár-kel, nem biológiai csoda, hanem történelmi, mert ki hiszi el, hogy itt él, a Parlamenttől alig száz méterre Szerényi Sándor, hogy ő volt az illegális kommunista párt titkára 1929 és 1931 között, hogy túlélte saját korát, hogy túlélte a sakkszövetséget is, amely azóta szétesett. Ő vezette, amikor megvertük az oroszokat, 1976-ban mi nyertük a sakkolimpiát, nem volt ennél nagyobb szenzáció. Nem kérdeztem tőle: eszébe jutott-e a győzelem percében a tizennégy év, érzett-e elégtételt, de hát akkor már hatodik órája írtam megállás nélkül, minden ujjam görcsben volt, ráadásul pisilnem kellett, kértem, hagyjuk abba, majd másnap folytatjuk, másnap meg elfelejtettem a kérdést, kár, sajnálom azóta is.

Június 8., kedd
Mezey Katalin kiadta a könyvhétre Karácsony Sándor A magyarok Istene című legendás művét. Kaptam tőle egy példányt, abban olvasom a finnekről: „Elsőrangú állapot van náluk: egységes vallás, népi gyökér, széles körű földreform, szövetkezeti hálózat, mélyen lenyúló egységes kultúra: a paraszt is olvas, analfabéta nincs, nagyon gazdag ember nincs, ha mégis van, az nem finn, hanem svéd. Az ország gyönyörű, lehet mély szerelemmel szeretni…” Akkor írta mindezt, mikor Sztálin hadserege megtámadta Finnországot. Nekik szerencséjük volt, le tudták rázni. Mi negyvenöt évig nyögtük az igát, és ma sem tartunk ott, ahol a finnek – hatvan éve.