Különös éjszaka volt

Múzeumok hosszú éjszakája. A szombatról vasárnapra virradó éjszaka óta immár magyar nyelven is igazi sikertörténet: mindaz, ami más a kultúra, a művészetek, a közgyűjtemények szempontjából, kiesebbnek nevezhető országokban hosszabb idő óta megszokottnak mondható. Nevezetesen: a megszokott nyitvatartási időt jóval meghosszabbítják egy-egy város múzeumai, s a bemutatott műalkotásokon, kiállítási tárgyakon túl különböző rendezvényekkel, no meg – egyáltalán nem mellesleg – étel- és italkülönlegességekkel kedveskednek a vendégeknek. Magam is szívesen emlékszem vissza egy-egy osztrák, svájci és német városban átélt élményemre, például az innsbrucki néprajzi múzeum alacsony tiroli parasztházában egy évvel ezelőtt hallott középkori zenére, a müncheni Alte és Neue Pinakothek közötti téren gyülekező hatalmas tömegre valamelyik korábbi évben, vagy éppen a bázeli Kunstmuseum zárt udvarán gyülekező elegáns közönségre, amely azután nem restellt kibuszozni-villamosozni a már majdnem Németországban, de még éppen Svájcban lévő Beyeler-alapítvány parkjáig, ahol Calder-mobilok és Giacometti-büsztök között élvezhette a mű és műélvező közötti exkluzív – társas – magányt.
Mindenki másként csinálja, ahogyan az LGT-sláger mondja, a sláger azonban mindenütt ugyanaz: a múzeum, amely nem a múlt emlékeinek hűvös, távolságot teremtő őrzési helye, hanem a mindennapi élet része, élmények forrása, ahová lehetőleg minél többször igyekszünk visszatérni. Mert érdemes. És nemcsak ott, ahol Die lange Nacht der Museennek, La lunga notte dei museinek, de ott is, ahol a Múzeumok hosszú éjszakájának nevezik. Külföldi élmények alapján jó pár évvel ezelőtt tudatosult e tény magyar múzeumi szakemberekben és műbarátokban, akkor, amikor Alfa-programról még szó sem esett, de nem is eshetett, hiszen a polgári kormány, polgári kezdeményezések idejét éltük akkoriban. A sors azonban úgy akarta, hogy az első ilyen hosszú múzeumi éjszakát már éppen úgy a kormányváltás után szervezzék meg, mint az ugyancsak évekkel korábban megálmodott „nagy” kiállítások sorát megnyitó Monet-tárlatot. Nem baj. A múzeumokhoz ilyenkor, Szent Iván-éj táján, úgy látszik, különösen kegyes a sors, de legalábbis igazságos. Meg is érdemlik, hogy az legyen. Sőt! Ahogyan az emberek érdeklődése, lelkesedése mutatja, e kegyet az év egyéb napjain is megérdemelnék gyűjteményeink. Ne feledjük, hogy a múzeumi éjszaka megszervezésére fordított harminc-negyven millió forintnál sokkal több, évente több száz millió forint hiányzik ezen intézmények költségvetéséből, s hogy egyes múzeumok nemhogy évekre, de még néhány hónapra előre sem igazán ismerik költségvetésüket. Így komoly tudományos munkával előkészített, értékes művek kölcsönzésével járó tárlatokat nem is szervezhetnek, arról nem is beszélve, hogy világhírű alkotók fő műveinek megvásárlására – amilyenekből több százat őriz Ernst Beyeler említett magánalapítványa – még talán az állami büdzséből sem futná. Márpedig – Budapest mellett még sok-sok városban Magyarországon – éppen ezeket az eredményeket kellene ilyenkor ünnepelnünk, ahogyan másutt teszik! Különben csupán emlék marad a különös éjszaka, a szabadulóművésszel és az életre kelt múmiával.