Megélhetési méhkirálynő

Olvasom az interjút Csapody Miklóssal a liberális napilapban, s nem akarom elhinni, hogy a XXI. században ilyen írás napvilágot láthat. Nem azért, mert az MDF országgyűlési képviselője pártütőknek láttatja az elnök asszony férfias stílusát nehezményezőket – ez még belefér a demokráciába. A frazeológia és a mögötte rejlő gondolkodás az, ami vérlázító. (S mindez egy győztes választás után!) Csapody politikusi adottságait soha nem becsültem le, de nem azért, mert mások (hogy megalkotta a „megélhetési politikus” szóösszetételt), hanem mert ténykedését egyéni választókerülete rendre visszajelezte. Úgy is mondhatnám: imponált, hogy nem kéredzkedik biztonságos pártlistákra. Kitartott az MDF mellett a sanyarú időkben is – igaz, az soha nem szúrt szemet neki, hogy miért fogadják olyan kitüntető szívélyességgel a jobboldali politikai egységet erodáló írásait az ellenoldali sajtóban. Mégsem Csapody személyesítette meg számomra az MDF krónikus kétarcúságát. Ő következetes maradt alapelvéhez – amely pártja önállóságát, politikai jövőjét egy lapra teszi fel, s ezen a lapon Dávid Ibolya a dáma. S bár a hozzáállásban semmi új nincs, azért hasznos Csapody-nyilatkozatot olvasni, mert e hitvallás természete leplezetlenül feltárulkozik a kívülálló (jelen esetben örök pártonkívüli) előtt is.
Megtudjuk a beszélgetésből, hogy az európai parlamenti választási siker utáni első frakcióülés a Kiskakukk étteremben feszült volt. Azért ültek össze, hogy értékeljék a kampányt, de Gémesi György kampányfőnök azt mondta, hogy most nem beszélne a kampányról. Dávid Ibolya meg egyenesen hazaküldött mindenkit, hogy a nyáron pihenjék ki magukat, és utána megbeszélik, ki miben tudja segíteni a párt munkáját. A Lakitelek munkacsoport létrehozásáról egyetlen szó sem esett, mert az elnök asszonynak korán kellett távoznia. (Hiába, a bevásárlás, a házimunka, a második műszak…) A feszültséget a cserfes Font Sándor okozta azzal a fenségsértő megjegyzésével: egyesek nehogy azt képzeljék, hogy az egyéniben bejutott képviselők mások listás helyéért fognak harcolni 2006-ban. A feszültséget Csapody azzal a fölöttébb tréfás megjegyzésével igyekezett oldani a riporternek: nem szerzett meglepetést számára az Alcsút munkacsoport megszületése, amely Lakitelek fedőnéven működik. Ilyenkor a liberális olvasó erogén zónájában jóleső melegség árad szét.
De itt álljunk meg azért egy pillanatra! Csapody annak idején a Fideszhez igazoló Demeter Ervint és Manninger Jenőt illette a megélhetési politikus minősítéssel, akik aztán alaposan megdolgoztak a megélhetésükért. A gesztus itt is ugyanaz: mindenki áruló, aki (papíron) legfőbb szövetségesünkkel, Orbán Viktorral paktál. Csakhogy Csapody – azonkívül, hogy lesüllyedt a notóriusan alcsútozó Farkasházy-kabarék nívójára – mellékesen egy aligha megbocsátható politikai blaszfémiát is elkövetett: beáldozta egy aktuális poén kedvéért a Lakitelek-mítoszt. Márpedig ez a mítosz demokratikus köztulajdon – nem a mindenkori MDF-é. Más pártállású politikusok bölcsebbek: eszükbe sem jutna oktalanul beszennyezni Monort vagy a Jurta Színházat. Még egyetlen maliciózus megjegyzést nem olvastam szocialista berkekből a pártszakasztó kongresszusukról sem.
A demokrata fórum szeptember második felére előre hozott tisztújítását Dávid Ibolya (aki 1989 óta tagja a pártnak, tehát nem „alapító anya”) történetesen épp az 1987-es lakiteleki találkozó évfordulójára időzítette. Annak idején sokat cikkeztek róla, hogy Pozsgay Imrét retusálták az alapító atyák közül; most mintha a sátorverő Lezsák Sándort fenyegetné ez a veszély. Csapody legalábbis kísérletet tesz rá, hogy elfogadtassa: a mostani MDF számára lényegtelen epizód Lakitelek. Világosan fogalmaz: „Orbán Viktor nem hajlandó lemondani az egy a tábor, egy a zászló elvéről. Nyilvánvaló, hogy azt ígérte a tizenhármaknak, hogy egyéniben elindítják őket két év múlva. De ez semmire nem biztosíték, legfőképp arra nem, hogy az illetők nyerni is fognak. Ráadásul egy mai ígéret a Fideszt semmire nem kötelezi.” Vagyis Lezsákék eladják a lakiteleki örökséget egy tál fideszes lencséért a hazug és hitszegő Orbánnak, aki még listás helyet sem ajánl fel nekik. Emlékeznek még a Font Sándor-féle kifakadásra a listás herékről? Kezdjük érteni a feszültséget a Kiskakukkban.
Csapody ezután ügyesen bedobja a viszály almáját a buta fideszesek közé, akik nyilván nem látnak tovább az orruknál – bár azért a fideszes képviselői konkurencia háborgásán szerinte „nem múlna az MDF-es megélhetési politikusok átvétele”. (Pazar önidézet!) S hogy miért nem? „A Fidesz alapszervezeteiben elő szokott fordulni, hogy valakit lemészárolnak.” (Mondja ezt pár nappal a II. kerületi MDF-alapszervezet példastatuáló felosztása után: így jár az, aki az elnök asszonyt etikai bizottság elé merészeli citálni!) „A kilövési engedély kiadása ott házon belül is megesik, pláne, ha Dávid Ibolyára, Herényi Károlyra és rám vonatkozik” – folytatja, de ettől teljesen összezavarodom. Dávid, Herényi meg Csapody házon belül volna a Fidesznél? Mi akkor a probléma?
Ez a kilövési engedély a liberális faggatónak is sok, mert szóba hozza a megrendszabályozott II. kerületet. Csapody válasza: „Szükséges volt a váltás. Dávid Ibolya sikert ért el, s nehezen maradhatnak a helyükön azok, akik etikai eljárást indítottak ellene.” Na puff! Nesze neked, demokrácia! Aki sikert ért el, annak mindent lehet, azonkívül nem ér fel hozzá a kritika. Igaz, hogy Orbán picit nagyobb sikert ért el – ő meg gaz levadászó. Nehéz dolog ez a dialektika.
A kérdező ezek után fölveti: mi lesz az MDF-frakcióval, ha a tizenhármak – Hende Csabához hasonlóan – átülnek a függetlenek közé? „A féléves függetlenségbe a nyári szünet is beletartozna, tehát elvileg érdemes meglépni. De csak elvileg és csak Hendének. Ő elég kiegészítő fizetést kap a Fidesztől, hogy a független képviselőknek járó csökkentett jövedelmet kiegészítse. A többieknek azonban ez anyagi veszteség lenne, tehát aligha ülnek át.” Bevallom, ezek a szempontok soha az eszembe nem jutottak volna: ez a megélhetési politikus logikája, aki ugyanezért másokat mélyen megvet. Azt már megszokhattuk, hogy Hendébe etikus rugdosni, de most azért kicsit sokan vannak ahhoz a lakitelekesek, hogy testületileg haszonleső naplopóknak lehetne titulálni őket. Ez esetben azonban a tömeg törpe minoritást képez: „A tizenhármak magukra vonták a haragot. A tagság nyolcvan-kilencven százaléka Dávid Ibolya mögött áll, s az eltökéltségük csak erősödött.” Aki tudja, hogyan lehet haragot magunkra vonni, s főleg kiét, világosítson föl engem is. (Isten haragjáról szoktak ilyesmit mondani, de ő nem jár párttaggyűlésre.) Ugyancsak izgatna ennek a nyolcvan-kilencven százalékos eltökélt támogatásnak a reprezentativitása – ennyivel még a rekorder Kósa Lajos sem rendelkezik Debrecenben.
Mindezek után még megtudjuk, hogy „komoly ára lenne közösen kormányozni a Fidesszel. Aligha lesz elég, hogy a méhkirálynőt meghívják a kaptárba, a többiek pedig gyűjtik a mézet”. Bárhogy forgatom, csak egyvalakit tudok ebben a hasonlatban behelyettesíteni a méhkirálynő szerepébe. Nem lesz baja emiatt a méhkirálynő lovagjának?