Közel tíz esztendeje, 1996-ban kezdődött az a történet, amely mostanra Geréb Anna fegyelmivel való eltávolításához, valamint pereskedéshez vezetett. Geréb – miután már tizennyolcadik éve dolgozott a Magyar Nemzeti Filmarchívum archivátoraként – ekkor lett véletlenül tanújává annak, hogy az archívumban látatlanban, tömegesen dobnak ki, tehát semmisítenek meg filmszalagokat. Az archivátor elmondása szerint kevéssel 1996 karácsonya előtt, amikor már hazafelé indult volna, egyszer csak utánaszólt a raktáros, mondván: van néhány orosz feliratú doboz a kidobásra ítélt filmek között, érdemes volna megnézni, mi van rajtuk. A filmek „takarításnak” nevezett kidobása mellesleg úgy történt, hogy a raktáros munkatárs a tekercseket középen kiengedve szemeteszsákokba eresztette a több száz méteres filmeket. Mint Geréb Anna mondja, nincs ember, aki sérülésmentesen visszatekerné” ezek után a vékony filmszalagokat… Mindenesetre az archivátor a kidobásra kárhoztatott orosz szalagot megvizsgálva azzal szembesült, hogy azok a hatvanas évek szovjet divatjáról szóló filmeket rejtenek – olyan divatbemutatók felvételeit, amelyeken magyarok is részt vettek. (A 16 milliméteres dokumentumfilmek egyébként az időközben megszüntetett Könnyűipari Minisztérium gyűjteményéből kerültek a filmarchívum tulajdonába.) Amikor Geréb Anna megkérdezte a raktárost, mi van a többi tekercsen, az úgy felelt, hogy fogalma sincs. Erre az archivátor azt tudakolta, nincs-e lista a kidobandó filmekről, amire azt a választ kapta, hogy nincsen. Az archivátor ezután nekifogott a megsemmisítésre szánt, de még be nem zsákolt filmszalagok módszeres átvizsgálásának, és a körülbelül száztíz dobozban számos olyan magyar filmet talált, amelyből nem volt másik példány az archívum tulajdonában. Geréb Anna ekkor, abban a reményben, hogy mindössze véletlen mulasztásnak volt tanúja, tájékoztatta a tapasztaltakról a filmarchívum igazgatóját, Gyürey Verát. Az archivátor abban bízott, hogy Gyürey – aki mellesleg Szabó István filmrendező felesége – megpróbálja utasításokkal megakadályozni, hogy hasonló máskor is megeshessék.
„Semmi intézkedés nem történt, se cáfolat, se vizsgálat, viszont azóta Gyürey Vera ellensége lettem” – összegzi az események folytatását Geréb Anna, aki, elmondása szerint, a következőkben is rendszeresen tanújává lett filmszalagok tömeges megsemmisítésének, amelyek során nem vizsgálták át a filmeket, így természetesen selejtezési jegyzőkönyveket sem készítettek a kidobott alkotásokról. Geréb szerint nemegyszer arra is akadt példa, hogy némely intézmény ingyenesen felkínálta a filmarchívumnak a rendelkezésére álló filmeket, azonban a vezetőség ismét csak látatlanban utasította el az ajánlatot. Döntését az igazgató asszony utólag többféleképpen indokolta: némelykor arra hivatkozott, hogy az archívum nem gyűjt 16 milliméteres tekercseket – ami Geréb Anna szerint olyan, mintha például az Országos Széchényi Könyvtár csak nagyméretű nyomdatermékeket őrizne meg –, de arra is volt példa, hogy Gyürey a rendelt filmek, avagy az oktatófilmek kategóriájában határozta meg a nemkívánatos alkotások körét.
Pedig, mint Geréb Anna mondja, a könnyűiparról szóló, korabeli dokumentumfilmek is nagy értéket képviselnek. Akár kortörténeti dokumentumként is, de éppenséggel hasonló alkotásokból állítottak össze olyan sikerfilmeket is, mint a szocializmus világát bemutató Budapesti retro, a Reality TV nevű csatorna pedig ilyen filmekből állítja össze műsorát. Ám Geréb Anna szerint ettől függetlenül is hazafias kötelesség, hogy egy nemzet összegyűjtse, rendszerezze és megőrizze mindazokat a szellemi javakat, amelyeket megalkotott, és ez témától, valamint technikai paraméterektől függetlenül a filmekre is igaz. Geréb szerint erre a Magyar Nemzeti Filmarchívum alapító okirata is kötelezi az intézményt, amely az archívum feladatait többek között a következőkben fogalmazza meg: „célja, hogy a magyar és egyetemes filmkultúra tárgyi, írásos és egyéb dokumentumainak gyűjtésével, megőrzésével, felújításával és archiválásával, valamint kutatási tevékenységével hozzájáruljon a magyar filmkultúra fejlődéséhez”, illetve „archiválja az állományában lévő filmeket”.
Mindezt Geréb Anna úgy értelmezi, hogy a filmarchívum nem szelektálhat önkényesen és önhatalmúlag a tulajdonában lévő vagy számára felkínált filmek között, mivel az alapító okiratban nincs erre a lehetőségre semmiféle utalás, és nincs megnevezve olyan alfaja sem a magyar filmeknek, amelyet ne kellene gyűjtenie a filmarchívumnak. Megjegyzendő: a magyar filmalkotások teljességre törekvő gyűjtése magától értetődő törvényes kötelezettség és gyakorlat a filmarchívum fennállása óta, ennek köszönhetjük azt a gazdagságot, amelyből a mai napig is dolgozhatnak a felhasználók, vagy okulhatnak az érdeklődők. Azóta ráadásul egy új, fontos szempont még erősíti is ezt a követelményt: a hagyományos filmnek, a celluloidkorszaknak vége, így ez az utolsó lehetőség arra, hogy mindent, ami eddig ezzel a technikával született Magyarországon, felkutassunk, összegyűjtsünk, és legalább digitális rögzítésig megőrizzünk az utókor számára. Ezzel szemben Gyürey Vera a filmarchívum március 19-én tartott, sajtótájékoztatóval egybekötött „nyílt napján” úgy fogalmazott: a filmarchívumnak nem feladata a „nemzeti gyűjtőkör részét nem képező filmkockák gyűjtése”, mivel „egy gyűjtemény értékét alapvetően lerontja, ha szeméttelepnek használják, és minden kacatot beleszórnak”.
A jelek szerint Gyürey Vera és Geréb Anna jogértelmezése kibékíthetetlen ellentétben áll egymással, miként arról alkotott elképzelésük is, hogy mit tekinthető „kacatnak”, és mi filmkultúránk teljes értékű részének. Geréb szerint kordokumentumok, következésképp megkérdőjelezhetetlen értéket képviselnek a magyar filmdokumentumok mellett akár a késő brezsnyevi, valamint a gorbacsovi korszak szovjet propagandafilmjei is. Tudniillik éppen effajta alkotások voltak annak az esetnek a „főszereplői” – Geréb Anna szavai szerint „az utolsó cseppek a pohárban” –, amelyek miatt az archivátor a nyilvánossághoz, valamint a filmarchívumot felügyelő szervhez, tehát a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumához fordult észrevételeivel. Történt ugyanis, hogy nemrégiben az Eötvös Lóránd Tudományegyetem pincéjében találtak nagy tömegben filmeket, amelyeket a filmarchívum „ki sem engedett pakoltatni a kocsiból”. Geréb Anna azonban hazavitte a tekercseket, amelyeken a már említett szovjet propagandafilmek szerepeltek, ráadásul többségük magyar hanggal. Ekkor lépett a nyilvánosság elé Geréb Anna, aki minden feljegyzése és közös megoldási javaslata ellenére sem kapott helytálló magyarázatot Gyürey Verától arra, „miért dobja ki a »nemszeretem« filmeket”. Azonban Geréb Anna nem állítja, hogy Gyürey szánt szándékkal „pusztítaná a filmeket”, mindössze úgy véli, az igazgató asszony nem érzi a rábízott szellemi javak igazi értékét és jelentőségét. Nagyobb baj, hogy a jelek szerint a minisztérium is inkább veszni hagyná a drága közpénzen létrehozott magyar filmvagyon egyes részeit, hiszen Geréb Anna közérdekű bejelentését nem követte az általa felvetett konkrét esetek kivizsgálása, helyette kapott egy – szavai szerint – „furcsa, fedező levelet” az archívum dicséretével.
Koncz Erika helyettes államtitkár 2003. november 11-én kelt, Geréb Annának küldött válaszlevelében ugyanis azt a tájékoztatást adta, hogy elvégezte az archívum szakmai tevékenységének vizsgálatát egy „külső szakértő”, aki egy – közelebbről meg nem nevezett – „hasonló típusú nagyobb archívum” vezetője, és nem tapasztalt semmi szabálytalanságot a raktározás és a „selejtezés” terén. Koncz Erika levele szerint a meg nem nevezett szakértő „a selejtezésről megállapította, hogy a gyűjtőkör figyelembevételével, szakreferensek javaslata alapján hajtják végre, a filmarchívum igazgatójának és helyettesének igazolásával”. A jelentés szerint „a raktározás körülményei megfelelnek a nemzetközi előírásnak” – mindeközben Geréb Anna számos fényképfelvételt is készített a rozsdás, meszes, penészes dobozokban tárolt filmekről.
A minisztériumhoz intézett levélnek egy eredménye viszont biztosan volt. Geréb Anna ellen hamarosan fegyelmi eljárást indított a filmarchívum azzal a váddal, hogy beadványával „rombolta az archívum tekintélyét”, és „kárt okozott”, mindemellett „összeférhetetlenséggel” is meggyanúsította Geréb Annát, aki elmondása szerint huszonöt éven át ennek semmi jelét nem tapasztalta, hanem békességben dolgozott együtt munkatársaival. Eközben Geréb Anna úgy érzi, ha Gyürey Vera férje nem Szabó István Oscar-díjas filmrendező volna, ez biztosan nem történhetett volna meg. Mindezt az a tény is alátámasztja, hogy Gyürey Vera nemcsak a filmarchívum igazgatójaként, de magánemberként is személyiségi jogi pert indított Geréb Anna ellen, mégpedig közösen férjével, Szabó Istvánnal, aki szerint Geréb a feleségén keresztül valójában őt támadja közéleti szerepvállalása miatt, és – amely vádat az archivátor már végképp képtelenségnek tartja – „a filmtörvényt, sőt az egész kormányt próbálja hiteltelenné tenni”. Geréb Anna azonban tartja magát eredeti álláspontjához, amely szerint a törvények nem teszik lehetővé filmek elpusztítását, miként azt sem, hogy a Magyar Nemzeti Filmarchívum munkatársai szelektáljanak a magyar vonatkozású alkotások között. A menesztett archivátor csak azt nem érti, miként lehetséges, hogy a törvények nem vonatkoznak mindenkire, s hogy a magyar filmvagyonban sorozatosan és háborítatlanul lehet sorozatos károkat okozni.
Cikkünk írásakor a filmarchívum vezetőjét, Gyürey Verát is megkerestük azzal a kéréssel, hogy reagáljon Geréb Anna vádjaira, azonban az igazgató asszony ettől elzárkózott. Amikor azt kérdeztük, a perek lezárulta után esetleg hajlandó lesz-e nyilatkozni, azt felelte: Geréb Anna vádjaival a jövőben sem akar foglalkozni. „Amit Geréb mond, szemenszedett hazugság” – tette hozzá a filmarchívum igazgatója.
„A kötelespéldány-szolgáltatás a sajtótermékek a nemzeti könyvtári, filmarchívumi és egyéb közgyűjteményi gyűjtését és megőrzését szolgálja. (…) Köteles példányokat kell szolgáltatni:
a) a Magyarországon előállított, vagy
b) a külföldön előállított és belföldön kiadott, vagy
c) a külföldön előállított és belföldön forgalomba hozott filmekből, a video- és elektronikus dokumentumokból.”
(Részlet a sajtótermékek köteles példányainak szolgáltatásáról és hasznosításáról szóló, 60/ 1998-as kormányrendeletből)
„1998-ban, teljesen véletlenül az egyik budapesti szemétlerakó telepről sikerült visszafordítani egy nagy értékű filmgyűjteményt: a volt Turisztikai Hivatal propagandafilmjeit Magyarországról, városainkról, a magyar konyháról, divatról, szokásokról. (…) Hamarosan kiderült: korábban a cég már felajánlotta a kollekciót a Magyar Filmintézetnek, ám az nem fogadta be, sőt, még annyi érdeklődést sem tanúsított iránta, hogy listát készítsen, és meggyőződjön arról, vajon van-e belőlük példány az ország egyetlen filmes közgyűjteményében. (A legtöbből nem volt.)”
„2003 januárjában Székesfehérvárnak szüksége lett volna az egyik filmre az általuk átadottak közül valamilyen rendezvény céljából. Mi sem természetesebb, hiszen két példányban is odaadták. Ám ekkor már híre-hamva sem volt ezeknek! Kidobták, mint „technikai selejteket”, ki tudja, hány más filmmel egyetemben, mindenféle selejtezési lista nélkül.”
(Részletek Geréb Annának a Nemzeti Kulturális Örökség
Minisztériumának írt beadványából)
n
„A 16 mm-es filmek nem alkalmasak hosszú távú megőrzésre.” „Az úgynevezett rendelt filmek nem tartoznak az archívum gyűjtőkörébe, a nemzetközi tapasztalatok szerint a nemzeti archívumok nem őrzik az ilyen típusú filmeket.” „Megjegyezni kívánjuk, hogy a celluloid mint hordozó önmagában nem indokolja minden filmtípus esetében a megőrzés szükségességét. Ezért nem kerültek átvételre az Egészségügyi Minisztérium úgynevezett rendelt szakfilmjei sem.”
(Részletek Gyürey Verának Geréb Anna vádjaival kapcsolatban
tett megnyilatkozásaiból)
n
(A Magyar Nemzeti Filmarchívum) „– a sajtótermékek köteles példányainak szolgáltatásáról és hasznosításáról szóló 60/1998. (III. 27.) korm.-rendelet alapján gyűjti és archiválja a videodokumentumokat. A filmtár gyűjtőköre: a nemzeti filmállomány esetében a kezdetektől napjainkig a teljességre való törekvés.”
(Részlet a Magyar Nemzeti Filmarchívum szervezeti
és működési szabályzatából)
