Szatirikus műfajunkról a közhely azt állítja, hogy görbe tükröt tart a világ elé, attól mulatságos. Ez tévedés. A görbe tükröt az úgynevezett humoristák használják, akik a tények ilyen-olyan elferdítésével: hizlalásával, nyújtásával, zsugorításával állítanak elő faramuci helyzetet, amin aztán vagy lehet mulatni, vagy nem. A humoristák megpróbálnak nevetségessé tenni valamit vagy valakit. Jó példa erre a vidámparkok tükörszobája, ahol a látogató hol égimeszelővé nyúlik, hogy palacsintává lapul.
Természetesen az ilyesféle humor élvezetéhez is jó adag önkritika kell, hiszen a dolog lényege a beugratás: magamon nevetek.
A szatíra ezzel szemben nem ad hozzá semmit a látványhoz. Mindössze kiiktatja a zavaró mellékkörülményeket, leginkább pedig lerántja a dologról a leplet, hogy végre magát a dolgot lássuk – pőre valóságában. A tükörmetaforát használva éppenséggel sima és egyenes tükröt tart a közönség elé. Máskülönben hogyan is derülhetne ki, hogy az úgynevezett valóság ragyás, púpos és görbe?
A tükörben a közönség nem a kifigurázandót látja – ilyen szereplője nincs is a szatírának! –, hanem önmagát. A király új ruhája című szatíramesének csupán látszólag a hiú uralkodó a hőse, ám ő csak eszköz, ő a tükör. Aki igazán nevetséges és siralmas, az az udvaronc; a lakájlelkűek hada, akik ezt a pojácát királyuknak tekintik. Zsíros és pucér farán az ő arcuk tükröződik vissza. A szatírának az is vonása, hogy nem kell megírni. Hazugságra épült korunkban állandóan jelen van, csak bátorság, lelkierő kell a fölismeréséhez, a kacagáshoz meg a könnyekhez. Amúgy a szatíra egyetlen mondat, egyetlen fénysugár, egyetlen pillanat, aminek hatására az ember átlátja helyzetét, s megfordul, megtér, kijavítja az elrontott létet.
Mielőtt azt gondolnák, hogy mindez csak teória, ideírok egy szatírát:
„Magyarország miniszterelnöke Medgyessy Péter.”
Czakó Gábor író,
Budapest
origo.hu
Orbán Viktor kemény szavakkal illette a volt vezérkari főnököt
