Szimmetria

Tölgyessy Péter, a független fideszes politológus klónozhatatlan prototípusa, élve a Friderikusz Sándor által árendába vett szólás szabadságával, könnyelmű választási jóslásba bocsátkozott. Azt a „normális Magyarországot” megelőlegező jövőképet sugallta, hogy az európai választáson a Fidesz és az MSZP tíz-tíz, míg az MDF és az SZDSZ két-két mandátumot szerezhet, és akkor milyen jó lesz nekünk. Mit mondhat erre az ember, főleg, ha se nem független, se nem fideszes? Vásároljon a képviselő úr bátran lottószelvényt, elvégre a veszteség is az államnak kamatozik, míg csak nem privatizálják Frici bácsit is.
A felvázolt szimmetrikus választási matematika nem azért figyelemre méltó igazán, mert a „nagyokat” ikszre hozza ki (ez csupán annyit jelentene, hogy az istenadta nép lélekben elfogadta Medgyessy Péter fenomenális közjogi javaslatát a népfrontos közös listáról), hanem azért, mert a „kicsiket” nem egyszerűen becsenné Brüsszelbe, de egyben irreálisan magasan szabná meg az euróárfolyamukat. A kettő-kettes remi annyit jelentene, hogy mind Dávid Ibolya, mind Demszky Gábor egy két számjegyű, már-már nagy párt élén áll. Az a valóságérzékelés pedig, ami ezt realitásnak tartja, elsősorban mégiscsak a tényektől független.
Ezt egy kicsit szomorúan írom, hiszen a lelkem mélyén jó ideje Tölgyessy Péter szerettem volna lenni. Okosakat gondolni és mondani, halk hangon kiosztani mindenkit, aki él és mozog, s egyébként rászolgál a kívülálló kritikára – mindeközben pedig élvezni a független elmének kijáró képviselői javadalmazást, amiért cserébe persze nem kell hosszú parlamenti szócsatákban fecsérelnem a drága időt. De hiába volnék én Tölgyessy (persze összehasonlíthatatlanul homályosabb politikai éleslátással), akkor sem volna hitelem, amikor például az SZDSZ-ről nyilatkozom meg – elvégre mit tudhatok én erről a szívós élcsapatról, ha soha nem voltam az elnökük? Én csak azt látom, hogy a főpolgármester-listavezető azóta is odaült a volánhoz, mióta gyorshajtáson érték, s ezen fölöttébbmód fel vagyok háborodva, mert sehogy sem bírom felfedezni benne az európai tempót. Politológiailag viszont ez nyilván irreleváns: attól, hogy valaki életveszélyesen száguldozik a közutakon, még lehet rátermett brüsszelita. Feltéve, ha főállásban csinálja, mert egy „világváros” vezetése ideális esetben mégsem szabadidős tevékenység. Demszky eddig már többször eljátszotta, hogy parlamenterré választatja magát, aztán átpasszolja a helyét valamelyik listás párttársának – most viszont szavát adta, hogy komolyan gondolja a szakadatlan pendlizést Budapest, Brüsszel és Strasbourg között. (Persze ígért ő már négyes metrót is néhányszor – ha erre hagyatkoznánk, soha nem lenne földalatti mozgalom.) De akkor mégis mi indokolja a szabad demokratáknak ajándékozott két mandátumot? S mi indokolja a szakadás jeleit mutató MDF két feltételezett befutó helyét? Komoly ember bedőlhet annak a nemi soviniszta szövegnek, hogy „nő az esély”?
Persze értem én, ha nincs is róla papírom: a Tölgyessy-féle ráolvasós szimmetria a fő veszélynek kikiáltott kétpártrendszert odázná még egy kicsit. Mintha az nem volna éppen olyan demokratikus, alkotmányos modell, mint az összes többi. Mintha „a kétpártrendszer már majdnem egypártrendszer” típusú kinyilatkoztatások nem ugyanazt állítanák, hogy „a párkapcsolat már majdnem magány”, vagy „a mágnes két pólusa már majdnem egy pólus”. De ha már nem a való világot akarjuk modellezni, hanem a szimmetriát a politikában kötelezővé tenni, nagyvonalúbb volna azt mondani: kapjon mind a négy párt féltucatnyi helyet. És akkor jó lesz nekünk.