„A Miniszterelnöki Hivatal (MeH) pályázatot hirdet Muzsikáló nyárelő címmel színvonalas budapesti könnyűzenei rendezvények támogatására. A pályázat célja olyan színvonalas, szabadtéri könnyűzenei rendezvények létrehozása, amelyek Budapest több, frekventált, idegenforgalmi, kulturális és közlekedési pontján kerülnek megrendezésre, ahol minél több látogató jelenik meg. A rendezvények célja a szórakoztatáson túl, hogy erősítse a honi polgárokban az európai érzést és az uniós polgárságot” (részlet a MeH pályázatából).
„Novemberi” eső áztatja a Halászbástya tornyait. A bolond időjárást japán turisták fotózzák elszántan, mert történjen bármi, olyan nem lehet, hogy a távol-keleti látogató ezer fényképnél kevesebbel térjen haza. A Duna felől dühödten támadó szél a Hilton szálloda védett teraszára is lecsap, s értelmezhetetlen dallamcafatokra szaggatja szét a Stúdió 11 zenekar műsorát. A péntek délutáni produkciót egyetlen néző (a körülményekre való tekintettel hallgatónak nem nevezném) figyeli, talán valamelyik muzsikus rokona, mivel az idős asszony néhány szám után még széket is kap. Jó kis koncert ez, kár, hogy nagyon hallani meg nézni sincs mit. No de sebaj, nem ez számít, a lényeg, hogy a nézőkben erősödjön az európai érzés. Ám mivel bennem csak a náthától való félelem erősödik, fél óra didergés után magára hagyom a Stúdió 11-rajongó nénit, s a közönség létszámának felére csappantása miatt érzett felelősség terhétől nehéz léptekkel elindulok a Nyugati térre.
„A nyertes pályázó feladata és kötelezettsége a médiamegjelenésekkel kapcsolatban: Teljes arculat létrehozása a pályázati kiírás 1. pontjában meghatározott célnak megfelelően, amely erősíti az Európai Unióhoz tartozás érzését. Ezt az arculati elemet a médiamegjelenésekben és a helyszíneken mindenkor és minden esetben kiemelkedően jól láthatóan szerepelteti. A koncerteken, a médiában és minden más, e programsorozathoz kapcsolódó közlésénél megjelenteti, hogy azt a Miniszterelnöki Hivatal támogatta” (részlet a MeH pályázatából).
Vajon mi lehet az a látványelem, ami erősíti az Európai Unióhoz tartozás érzését? Talán a nejlonzsákkal védett erősítő? A padokon vakaródzó csövesek? Vagy a Nyugati pályaudvar oldalsó bejáratánál dobozos sört kortyolgató kalauz? A robogós félőrült, aki motorkerékpárjával behajt egészen a jegyautomatákig?
Tanácstalanul nézelődöm, de hiába, kizárólag a 100 Folk Celsius együttes tagjainak halomba rakott cowboykalapjai mutatnak egységes arculatot. Pedig a Miniszterelnöki Hivatal által rendelkezésre bocsátott 135 millió forintból igazán futhatta volna valami európai mütyürkére, ha már megint vagy még mindig az EU-t népszerűsítjük közpénzből. Aztán a zenészek föladják a napsütésre várakozás stratégiáját, és a bevásárlóközpont futurista üveghomlokzata alatti, néhány négyzetméteres száraz placcra szoruló kéttucatnyi járókelő legnagyobb örömére belecsapnak a húrokba.
És meg kell mondani, igazán jól csinálják. Sorra érkeznek a nagy 100 Folk Celsius-slágerek, a BMX, a csodabringa című dal hatása alá kerülve két amerikaigyanús hölgy az odahaza, a countryklubban elsajátított koreográfiából ad elő részleteket. Aztán kiderül, hogy korai volt a Juszt László feleségének nevével fémjelzett szervezőgárda kárhoztatása, mert a 135 millió forintból igenis futotta uniós propagandára, még ha az EU-s pólót viselő hostesstől kapott EU-csatlakozás 2004 című füzetecskét a Külügyminisztérium adta is ki. A tenyérnyi tánctéren közben változás áll be, az amerikai turisták helyét magyar hajléktalanok veszik át, és rögtönöznek léggitár-, valamint virtuális dobbemutatót. Önfeledt lelkesedésüket az sem mérsékli, amikor a zenekar átvált a gyermekblokkra. Szörnyű látvány, inkább belelapozok az uniós prospektusba.
Felgyorsul hazánk gazdasági fejlődése, gyorsabb ütemben bővül az infrastruktúra, emelkedik az emberek életszínvonala, javul életünk minősége – írja előszavában Kovács László, a Magyar Szocialista Párt egyelőre még elnöke. Miki manó, mesélj nekünk – dalolja a 100 Folk Celsius. A magyar állampolgárok egyúttal az Európai Unió állampolgárai is lesznek – folytatja irományában a külügyminiszter –, a többi ország bármelyikében az ottani állampolgárokkal azonos feltételekkel tanulhatnak, munkát vállalhatnak (Miki manó, mesélj nekünk), vállalkozást indíthatnak, vagy akár le is telepedhetnek.
Eddig jutok az olvasásban, amikor a hajléktalanok végső támadást indítanak a jó ízlés ellen, és két műanyag flakonban lögybölődő lőrével emelik a kultúrprogram színvonalát. A hostess is meg lehet zavarodva, mert a kezembe nyom még egy EU-füzetet. Megköszönöm, de az elsővel együtt visszaadom átdolgozásra.
„A nyertes pályázó feladatai, kötelezettségei a koncerttel kapcsolatban: Az előadott produkciók színvonala, az előadás minősége magas színvonalú, a kulturális értékek megőrzését és hagyományok ápolását kell hogy kielégítse” (részlet a MeH pályázatából).
A szombat megkegyelmez a Muzsikáló nyárelő fellépőinek, mert végre nyár van kék égbolttal és verőfényes napsütéssel, ahogy azt mostanában egyre ritkábban láthatjuk. A jó idő előcsalogatta a turistákat is, mert immár nemcsak viharkabátos japánok, hanem mindenféle náció tagjai lézengenek a Halászbástya környékén. A mai menü a Bergendy zenekar, a muzsikusok máris ott ücsörögnek a Hilton teraszán, s épp az előző napok eseményeit elemezgetik.
– Két méterről éreztem, hogy milyen büdösek – sopánkodik az egyik énekeshölgy, fintorával nyilvánvalóvá téve, hogy valamelyik nap Bergendyék is táncra penderítették a Nyugati tér hajléktalan-törzsközönségét. – De legalább a rendezők ott lettek volna – teszi még hozzá, majd magára ölti legszebb mosolyát, hogy a következő pillanat már a mikrofon előtt találja. Hiába, profikról van szó, az együttes vezetője, Bergendy István például másodpercek alatt fölméri közönségét: – Vannak itt magyarok? – teszi föl a költői kérdést, aztán angolul is konferálni kezd. A nem magyarok pedig örülnek a programon kívüli látványosságnak, s bár az Iskolatáskát vagy a sajt alapú Holdat még hangulatában sem értik, becsülettel végigtapsolják a másfél órás produkciót.
Mégsem a Bergendy zenekar a nap fénypontja. Ha valaki a köznek szánt eseménysorozatot övező totális információhiányban egyáltalán tud a Muzsikáló nyárelőről, és még programot is sikerült a Miniszterelnöki Hivatalból szereznie, az szombat délután bizonyosan a Nyugati tér felé veszi az irányt. A pályaudvar tövében ugyanis Solymos Tóni lép föl. Az a Solymos Tóni, aki az Expressz együttes frontembereként olyan örökbecsű slágerekkel írta be magát a magyar könnyűzene történetébe, mint a Dalolj csak, jó harmónikám vagy a Taka taka taka, és akit a Napló 2003. május 29-i száma szerint hatvanadik születésnapján Kuncze Gábor és neje, valamint Juszt László is felköszöntött.
– Mindenki fogja meg a párját, akinek nincs, az a kerékpárját – mondja Solymos Tóni a hajléktalanoknak, és már zeng is az alapozónak szánt „lásátemíkántáre”. A csövesek talán még őrzik a pénteki Paff, a bűvös sárkány hangulatát, mert a felszólításra gondolkodás nélkül összefogódznak, egy nő-férfi és két férfi-férfi duettet alakítva. S a déja vu érzést csak fokozza, amikor a hostesstől újabb külügyminisztériumi füzetet kapok, igaz, ez most nem kék, hanem zöld színű, a tölgyerdőben bóklászó nyugdíjas kubai forradalmárról készített fekete-fehér fotó fölött pedig a „Milyen EU-ba érkezünk? Az Európai Unió Nizza után és újabb reformok előtt” rövid, frappáns cím olvasható.
Ettől kellene – ahogy fogalmazott a pályázat kiírása – erősebben éreznem, hogy uniós polgár vagyok? Egy 2003-ban összeállított, tehát még csak nem is aktuális információkat tartalmazó, ócska kiadványtól? A homoerotikus tangóba feledkezett hajléktalanoktól? Inkább rossz lagziba kényszült távoli rokonnak érzem magam, mert a hangszerelés kritikán aluli, a másodosztályú elektronikus zongora mindent visz, az egyetlen szaxofonból pedig varázslatos módon egy teljes fúvószenekar hangzása tör elő.
Kínomban gyors fejszámolást végzek.
A Muzsikáló nyárelő egy hónapja alatt 15 helyszínen 14 zenekar ad koncertet, ami összesen 155 fellépést jelent. A felkért együttesek között találjuk az Old Boys zenekart is, amely csapat a Showexpo.hu-n található ajánlat szerint négyszer negyvenöt percet hangosítással 300–450 ezer forintért vállal el. Mivel közpénzről van szó, legyünk engedékenyek, és az általában hatvanperces fellépésekre zenekaronként számoljunk 400 ezer forintot. Az 62 millió forint. És akkor ott van még az esetleges helyfoglalási díj, a Külügyminisztérium brosúráit osztogató ifjú hölgyek tetemes honoráriuma meg a szervezéssel járó egyéb költségek, hiszen azért telefonálgatni is kell; maradjunk továbbra is a vastagon fogó tollnál, és a költségoldalt egészítsük ki 70 millió forintra. Sőt mivel az EU-parlamenti választás eredményétől jó kedvünk van, legyen 80 millió. No és a maradék?
Taka taka taka taka taka ta – dalolja Solymos Tóni, s ennél értelmesebb választ hiába is várnánk.
origo.hu
Őt keresi a rendőrség a Lakatos Márk-botrányban
