Virágnap

S z a b a d E u r ó p a

Ülünk az Egyetem téren, a jogi kar dísztermében, és a szemrevaló fiatal lányokból álló Callino vonósnégyest hallgatjuk. A virtuóz muzsika elvarázsol – hátha még a Tiszán innen, Dunán túl Háry János-variációjába vegyül hamisítatlan kelta melódia meg vérforraló újvilági dzsessz. A hölgyek ír nemzetiségűek, akik legjelentősebb kultúrünnepük alkalmából jöttek Budapestre. Ez pedig köztudomásúlag a Bloomsday, azaz június tizenhatodika: ezen a napon játszódik a Nobel-díjas James Joyce szerelmetes Dublin-regénye, a modern irodalom egyik csúcsműve, az Ulysses. Kapunk is belőle ízelítőt, miként az ír irodalom más jeleseiből is – különös tekintettel a magyar vonatkozásokra. Ilyen pedig a két nép hasonló históriájából következően bőséggel akad (őket az angolok nyomták el, bennünket az osztrákok). Ráadásul a Joyce-regény főhőse, Leopold Bloom a fikció szerint magyar származású: édesapja történetesen Szombathelyről származott el. Az odüsszeuszi bolyongásokat idéző dublini jelenetfüzér eredetileg 1904-ben játszódik – most tehát képzelt centenárium van. S nagyon is valóságos ünnepségek, szerte a világban.
Mindig imponált nekem az ötvenedik évfordulón, 1954-ben kivirágzó Bloomsday-kultusz, amit egyaránt nevezhetünk virágnapnak meg világnapnak. Nyilván belejátszott ebbe a szimpátiába a személyes biográfia is: kellett, hogy legyen valamiféle titkos szándéka a gondviselésnek azzal, hogy épp a születésnapom körül csinálnak ekkora kulturális felhajtást. Egyes filológusok odáig mennek, hogy Joyce azért választotta regénye idejéül éppen ezt a napot, mert Isten ekkor teremtette a világot – mértékadó korabeli sajtó híján ez bajosan ellenőrizhető. A többiek pedig – Esterházy Pétertől Parti Nagy Lajosig – már Joyce után mentek (az ő köpönyegéből bújtak ki). Az viszont nagy biztonsággal állítható, hogy június tizenhatodika egyetemes világnapja nekünk, magyaroknak nemzeti virágnap is: ilyenkor szoktuk felakasztatni meg újratemetni hőseinket.
E komor képzettársítások helyett szenteljünk azonban némi figyelmet az írek kulturális marketingjének. Két dolog jól látható. Egyrészt az, hogy gazdasági fellendülés elképzelhetetlen kultúrattrakciók nélkül. Másrészt az, hogy globális kultúrattrakció nem lehet importtermék: mások számára egy országból csak az lehet érdekes, ami az őslakosok számára is az. Az íreknek minden fontos, ami minőségi és az írséghez köthető – idővel tehát a világ számára is az lett. Ha elmegyünk Dublinba, nemcsak a zenéjüket hallgatjuk meg, a söreiket isszuk, de az aszfaltba illesztett rézlapocskákat követve Leopold Bloom útját is követjük. S van túra az ír forradalmárok nyomában is. Eszébe jutott valakinek Budapesten, hogy a Sorstalanság helyszínei is bevonhatók a minőségi kultúrturizmusba? A hozzánk érkező idegen nyomába tud eredni Krúdynak, Márainak vagy 1956 hőseinek? Bajosan. Azt látja: a magyaroknak nem fontos, tehát a világnak sem az. A legszebb születésnapi ajándék volna, ha végre kitalálnánk saját virág- és világnapjainkat.