Az elmaradt bejelentés

Ha néhány évtized távlatából tekintünk vissza az iraki háborúra és annak utóéletére, George Bush szerdai beszédét valószínűleg megemlítik majd az annalesekben. Az amerikai elnök ugyanis fontos dolgokat mondott a Fort Bragg-i támaszponton 2005. június 28-án, az iraki szuverenitás helyreállításának első évfordulóján. Mindenekelőtt megemlítette, hogy az amerikai katonák addig maradnak a közép-keleti országban, amíg ott szükség van rájuk. Ebben a kijelentésben igazság szerint nincs újdonság, hiszen Washington mindig is következetesen ellenezte bármiféle kivonulási határidő kitűzését. Másrészt – és ez a fontosabb üzenet, még akkor is, ha a tudósítások nemigen domborították ki – Bush elnök voltaképpen beismerte, hogy a globális terrorizmus elleni harcban semmilyen lényegi változás, előrehaladás nem történt a bagdadi rezsim megdöntése óta.
Aki túlzottnak érezné ezt a kijelentést, annak figyelmesen át kell tanulmányoznia George Bush beszédét. Miután az elnök csak és kizárólag a szokott módon közelítette meg a legújabb iraki történéseket – öt alkalommal említette szeptember 11-ét, ismét leszögezte, hogy a terroristák megölhetnek ártatlanokat, de nem állíthatják meg a szabadság menetét és így tovább –, bizonyságát adta hajlíthatatlanságának és meg nem alkuvásának.
Ez a mozzanat avatja történelmi jelentőségűvé a szerdai beszédet. A mostani évforduló nem csak egyfajta összegzés lehetett volna, de kiváló alkalmat nyújtott arra, hogy a sikerrel megvívott háború lezárásaként az elnök felvázolja új Irak-politikáját. Már ha egyáltalán létezik kettes számú forgatókönyv a Fehér Házban. A változtatást, a Bush-doktrína valamilyen rendezési tervvel való helyettesítését több körülmény is indokolja. Mindenekelőtt látni kell, hogy az iraki polgárháború Bagdadot és a szunnita háromszöget leszámítva lassan alacsony intenzitású konfliktussá alakul át. Ez még akkor is igaz, ha naponta hallunk híreket újabb és újabb merényletekről, áldozatokról. Más szóval: magának a háborúnak vége, immár nem a frontharcosok logikája szerint alakul a hadi helyzet. Nem szabad szem elől téveszteni azt sem, hogy az intervenció utáni rendezés alapvető politikai-diplomáciai változásokat gerjesztett világszerte. Miután Irak tartós katonai megszállása továbbra is realitás, nem elsőrangú kérdés, hogy többnemzetiségű haderő teremt-e rendet a helyszínen. A legtöbb Washingtonnal szövetséges államban hatalmas társadalmi vita dúlt a katonai szerepvállalásról, s ennek következtében tekintélyes kormányok egész sora vonta ki katonáit a feldúlt országból. A menni vagy maradni kérdéssel kapcsolatos bő mozgásteret jól illusztrálja, hogy még a szociálliberális budapesti kormány is engedett a nemzetközi és a magyar közvélemény nyomásának, végül hazahozta katonáinkat. A nemzetközi környezet megváltozása, a többnemzetiségű haderő lassú elolvadása mellett valamifajta új lépést indokolna az is, hogy George W. Bush már másodszorra is elnök, és miután harmadik terminusra nem vállalkozhat, többé választási természetű ügyekkel sem kell törődnie. Igen fontos körülmény továbbá, hogy újabb felmérések szerint az amerikaiak fele nem tekinti az iraki háborút a terrorizmus elleni globális hadviselés részének.
Nem kétséges, hogy Washington új Irak-politikája nem pusztán a közép-keleti országot, de az egész térséget gyökeresen átformálhatná. Ez most elmaradt, és könnyen meglehet, hogy nem is lesz belőle semmi. Folytatódik, talán hosszú évtizedekre elhúzódik az iraki polgárháború, a bizonytalanság állandósul az egyensúlyát vesztett térségben. Hogy milyen bejelentést várt és vár a világ az amerikai elnöktől? Valamiféle rendezési tervet, ha mást nem, épkézláb javaslatot arra, miként lehet emberibb viszonyokat teremteni a szétbombázott, szegénységbe taszított Irakban. Mert abban politikai felfogástól és érdektől függetlenül mindenki egyetért, hogy a mostani viszonyok megmerevedése soha nem tapasztalt nyomort és elkeseredést szül a sokat szenvedett országban.
A Bush-doktrína életben tartását voltaképpen semmi sem indokolja. Elérkezett az építkezés ideje. A pusztítást rendteremtéssel, a katonákat mérnökökkel, a kiképzőtáborokat iskolákkal kellene felváltani. Már amennyiben Irak valóban szuverén ország. Ha azonban bábkormány jött létre a szaddámi birodalom romjain, akkor merőben más a helyzet. Akkor újfajta olvasatot kell adnunk az egész történetnek. Ha az iraki embereket hátrányosan megkülönböztetik és ellenőrzik a saját hazájukban, ha nem bízhatnak meg frissen megválasztott vezetőikben, ha országuk táptalaja a különböző ellenálló csoportoknak, ha a szervezett bűnözés mindenütt eluralkodik – ebben az esetben valóban fenn kell tartani a Bush-doktrínát. Hiszen akkor nem egy nemzet szabadságáról, hanem szimpla nagyhatalmi érdekről van szó, amely önmagában persze nem újdonság, csak éppen jogosan váltja ki az emberek rosszallását, ellenkezését világszerte.
Bár csak két nap telt el az ominózus beszéd óta, az Egyesült Államokban máris sokan látják, hogy Bush elnök kedvező lélektani pillanatot szalasztott el. A világlapokban egytől egyig kételyeket szült az elnöki szózat. A The Washington Post szerkesztőségi kommentárja szerint Bush nem magyarázta el, hogyan alakult át a terroristák elleni harccá a zsarnok elmozdításáért indított háború. A The New York Times leszögezi: nem várták az elnöktől, hogy bocsánatot kérjen a katasztrofális hibákért, de remélték, ellenáll a kísértésnek, hogy megint a magasba emelje szeptember 11. véres zászlaját, hogy igazolja a háborút egy olyan országban, amelynek semmi köze sem volt a terrortámadásokhoz. A Los Angeles Times szerkesztőségi cikkben nevezi nagy csalódásnak Bush beszédét, amelyben – szerintük – „megint átírta a történelmet”, és az iraki háborút összeboronálta a szeptember 11-i terrortámadásokkal. Az USA Today nagyobb őszinteséget tapasztal Irak ügyében, de ugyanakkor hiányolja a téves döntések elismerését.
A régi rómaiak állítólag kutyákat használták fel a harcokhoz és az üzenetek továbbítására. Megetettek a kutyával egy fémdarabot, amely az üzenetet tartalmazta, majd megölték az állatot, hogy hozzáférhessenek. (Innen származik a mondás: cave canem, vagyis vigyázz a kutyára.) Az eset nemrégiben megismétlődött, miután az Irak nevét viselő házi kedvencet hasonló sorsra kárhoztatták. A derék jószágot akaratlan részesévé tették egy magasabb szintű kommunikációnak, igaz, halvány fogalma sem volt arról, hogy a gazdi nem jóllakatja, hanem egész egyszerűen küldöncnek használja.
Csak egy baj van. Amikor felvágták a tetemet, semmilyen üzenetet nem találtak benne. Mert az utolsó pillanatban éppen a lényegről feledkeztek el, azaz nem nyelették le a kutyussal azt a fránya fémdarabot. A történet szomorú csattanója, hogy a kutyus ettől függetlenül kimúlt. Kár, pedig általános vélekedés szerint jó ideig élhetett volna még.