Elhurcolt asszonyok a Gulag lágereiben

Draskóczy C. Jolán visszaemlékezését Az 1223-as számú szovjet láger rabja voltam címmel adja közre a PoLíSz. Az 1928-ban a zempléni Simában született asszonyt 1945 januárjában, tizenhét éves korában hurcolták el a „felszabadítók”. „A községi bíró lakása előtt már vártak ránk a szovjet katonák. Sorba állítottak és megmustráltak minket, mint az állatokat szokták a vásárban, majd szekérbe ültettek…” Így kezdődtek a kamaszlány szörnyű megpróbáltatásai. Ezután marhavagonba zsúfolták a szerencsétlent, és – tizenhét napi zötykölődés után – étlen-szomjan érkezett meg a Dombász bányaváros közelében található 1223-as lágerbe.
Hogy miért hurcolták el? Utóbb ezt is elmondja: „Azt hitték, hogy németek vagyunk…” Draskóczy C. Jolán raboskodása három esztendeig tartott. „Az ebéd általában 2 deci melegvíz – leves helyett – és egy evőkanál kása. Különösen a férfiak nem bírták az éhezést. Sokan annyira legyengültek, hogy belehaltak.” Vajon róluk is azt hitték, hogy németek?
A tizenhét éves kamasz lány gerendákat cipel a vállán, hullákat temet a fagyos földbe. Közben eltetvesedik. 1946 tele már egy szénbányában találja, ahol szénnel megrakott csilléket kell tolnia. Amikor estefelé hazatérnek a bányából, útközben a földekről répát, káposztát loptak. „Ha megfogtak, jól megvertek, ha nem, este jót ettünk. Megérte…” Az elkövetkező ősz egy újabb bányánál találja, ahol neki kell hajtania a szekér elé fogott lovakat, ám a bánya hamarosan beomlik, „szerencsére akkor fent voltunk”. Ezután másik bányába helyezik át, ahol „szenet kellett egy szűk járatból tovább, felfelé lapátolnom. Szemem-szám teli volt szénporral, és nagyon kimerült voltam… Egy szovjet ember (a dicsőséges) felpofozott, amiért nem tudtam egy kisiklott, teli csillét visszaemelni a sínre.”
Végre 1947 őszén megszabadul a szörnyű rabságból. Üres marhavagonokba tuszkolják azokat a szerencséseket, akiknek megpróbáltatásai véget értek. Tizenkilenc napig tartó utazás végén elérnek Magyarországra. Útközben is éheznek: „Kenyeret koldultunk az orosz parasztoktól.” Végre 1947. október 30-án érnek haza. A vasutasoktól kapnak egy kerek kenyeret: „Sírva csókoltuk, majd elosztottuk, és vizsgálaton vettünk részt.” Otthon nagy örömmel fogadják, mert rég halottnak hitték. Nincs még húszéves sem, és mögötte már egy életre szóló, szörnyű emlék.