Az egészségügyi ellátás növekvő egyenlőtlenségei

Régóta ismert tény, hogy a kialakult területi egyenlőtlenségek többnyire olyan következményekkel járnak, amelyeket lehetetlen az egyik napról a másikra felszámolni. Sokszor még mérsékelni is nehéz őket, hiszen például a halálozás területi különbségei egyáltalán nem változtak, sőt az utóbbi évtizedben a középkorú férfiak esetében érzékelhetően nőtt a halálozási arány. Így joggal beszélhetünk egészségügyi egyenlőtlenségekről is, mert ugyan mára az EU-források elérhető közelségbe kerültek, a közelség azonban – mint ahogy a statisztikai adatok jelzik – inkább távolságnak bizonyul. Hasonlóképpen ahhoz, hogy a szegények között is vannak még szegényebbek, az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférhetőséget tekintve is a hátrányos helyzetű települések között vannak még hátrányosabb helyzetűek. Ennek összes látható és láthatatlan következményeivel együtt. Napnál világosabb ugyanakkor, hogy a kormányzati ígéretek ellenére több betegségcsoport kapcsán is érvényesül a fordított ellátás törvénye.
Legegyszerűbben úgy jellemezhető az inverz ellátás jelensége, hogy elérhetősége fordított arányban van az állampolgárok egészségi szükségleteivel. Úgy is mondhatnánk, eljutottunk ahhoz az állapothoz, hogy ahol a legnagyobb a szükség, ott a legkisebb a segítség. Ez a megállapítás leginkább a mozgásszervi, reumatikus és pszichiátriai betegségekre igaz, nem beszélve az alkoholizmus okozta pszichés elváltozásokról. Vagyis olyan csapdahelyzet jön létre, hogy az állampolgároknak hiába lenne szükségletük bizonyos egészségügyi szolgáltatásokra, ezekre többek között a fizetőképes kereslet hiánya miatt nem vagy alig épül kínálat az egészségügyi szolgáltatók részéről. Ezért sem ritka, hogy az állampolgárok valós igényeiket kénytelenek hozzáalakítani a lehetőségeikhez. Más szóval az erőforrások feletti rendelkezés egyenlőtlenségei – különösen a hátrányos helyzetű falvakban – szinte vég nélkül kumulálódnak. De nem csupán az elszegényedő lakosság, hanem a kifosztott önkormányzatok is lényegesen kevesebb erőforrással rendelkeznek, amelyek valóban az egészség megtartására lennének fordíthatók.
Ráadásul a szűkös önkormányzati támogatásokért folytatott harc rendre szembefordítja az egészségügyi szolgáltatások valamennyi szereplőjét. Ennek következményei a lakosság az optimálistól igen távol álló ellátásában jelennek meg. Nem szólva az egészségügyi ellátás magasabb szintjeiről, így a szakrendelőkhöz való hozzáférés egyenlőtlenségeiről. Kevés szó esik manapság arról, hogy ezek az egyenlőtlenségek már az alapellátáshoz való hozzájutás esetében is tetten érhetők. Ahol a központi rendelőn kívül nincs más rendelés, kevesebb mint tíz kilométeres távolság leküzdése csaknem olyan súlyos gondokkal jár, mint 40-50 kilométeré. Hasonlóan az igénybevétel területi egyenlőtlenségeit felerősítik a hátrányos helyzetben lévő lakosok egészség-magatartásának jellemzői. Távolról sem ritka, hogy az állampolgárok egy része eleve nem fordul orvoshoz, mert sokan nem tartják betegségre utaló jelnek, hanem az élet velejárójának a különböző panaszok, tünetek megjelenését, de vannak olyanok is, akik egyenesen úgy vélekednek, hogy betegségük életkoruk miatt nem gyógyítható.
Számos konfliktust okozhatnak viszont a regionális egyenlőtlenségek önmagukban is. Az aprófalvakba rekedt szegények nyomorúságát mindennél hívebben fejezik ki a végzetesen romló egészségügyi mutatók. Emellett látnunk kell a különböző városok belső részeinek fizikai és szellemi romlását, az etnikai gettósodást, a középosztálybeliek kimenekülését, a szuburbanizáció felgyorsulását. A felsorolt tényezők társadalmi következményei közül kiemelhető, hogy a halálozási mutatók az utóbbi fél évtizedben romlottak, miközben drasztikusan nőttek az egyes társadalmi csoportok közti különbségek. Vitathatatlanul nagy szükség lenne a civil szféra érdekérvényesítő erejének a javulására, de egyre inkább igaz az, hogy a központi szerepvállalás növeléséről az egészségügyben nem lehet lemondani. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy a kirekesztettséggel sújtott és az alapvető egészségügyi szolgáltatásokat is nélkülöző népesség túlnyomórészt az ország keleti, északkeleti és délnyugati peremterületein koncentrálódik. Éppen ezért az aprófalvakba szorult népesség problémája az ország legsúlyosabb szociális gondja. Miközben egyre inkább nyilvánvaló, hogy a magyarországi kistelepülések egy része a szegények gettójává alakult, a kormányzat a ráolvasásszerű gyógyításon kívül semmit sem tesz. Mert az az áldatlan – már-már feudálisnak mondható – viszonyrendszer, melybe a gettósodott közösségek beleágyazódnak, a legoptimálisabb pályázati rendszerrel és legkorszerűbb együttműködési formákkal sem szüntethető meg.
Hiába létezik az egészség megőrzésének nemzeti – szólamokban bővelkedő – programja, ha az állampolgárok szükségletei a korábbinál alig kapnak lényegesebb szerepet. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a fizetőképes kereslet tömeges méretű hiánya ellenére megjelent az egészségügyi szolgáltatások piaci formája, amelyet még kevesebben vehetnek igénybe. Ezért sem véletlen, hogy a szociálpolitika garanciarendszere vagy az önmagában is ellentmondásos egészségügyi hálózathoz kapcsolódik, vagy megmarad az elvont ígéretek szintjén. Mert bár igaz az, hogy a lakosság tragikus helyzete az egészségügyben a hierarchia legalsó fokán elfoglalt gyenge pozíciójából adódik, de akkor sem fogadhatnánk el ezt normálisnak, ha a mainál sokkal magasabb élettartam lenne érte a fizetség. Sajnos ma már mindannyian tudjuk, hogy nem így van, sereghajtók lettünk Európában, és lejjebb már aligha csúszhatunk.

A szerző szociológus