Egy hatalmas förgeteg emléke

L a p s z é l j e g y z e t e k

Nagy Szent Albert (1193–1280) dömés szerzetes, regensburgi püspök, a középkor egyik legismertebb szerzője valóságos polihisztor volt. Nem véletlenül nevezték már kortársai is Doctor Universalisnak, hiszen ugyanúgy foglalkozott az ásványok világával, mint az orvoslással, a csillagászattal, vagy a fák lombkoronájával. A teremtett világ minden titka érdekelte, hogy ezek révén megismerhesse a Teremtőt. És nemcsak a természettudományok keltették fel figyelmét; hanem a társadalmi események is, sőt, olykor még a politikába is beavatkozott: X. Gergely pápa a lyoni zsinaton Albert véleménye alapján fogadta el a német választófejedelmek 1273. október 12-én hozott döntését, s így lehetett Habsburg Rudolfból király.
Egyszóval univerzális ember volt, valódi kutató elme, aki, ha kellett, még a bányák szűk járataiban is kirándulást tett egy-egy érdekes kőzet megvizsgálására, és egyszerű bocskorában fél Európát bebarangolta. Nem csoda, ha a maga korában szokatlanul széles látókörű tudós alakja köré a középkori képzelet legendákat rajzolt.
Az egyik ilyen történet szerint Albertus Magnus nagy varázsló és alkimista volt, ezért még az sem okozott nehézséget számára, hogy Vilmos holland király egyik téli, Kölnben tett látogatása alkalmával a kolostor kertjében napsütést, csicsergő madarakat és termő gyümölcsfákat varázsoljon. Ám amikor a király kíséretével együtt a minden földi jókkal megrakott asztalhoz telepedett, a sok enni- és innivaló egy szempillantás alatt semmivé foszlott, elillant a varázslat, s a pórul járt emberek ott didereghettek a hideg német télben.
A legenda szerint Nagy Szent Albert parancsolni tudott a természet erőinek, képes volt repülni, sőt, még az ördögöt is sikerült megszelídítenie. E középkori mesék azonban nem tesznek említést talán legnagyobb szenvedélyéről. Igazából ugyanis a katedrán érezhette magát elemében, amikor másokkal osztotta meg hatalmas tudását. Sokfelé tanított: többek között Párizsban a Saint-Jaques konviktus domonkos tanszékén, valamint Kölnben, Regensburgban és Strassburgban, ahol rendi főiskolákat is alapított. Tanítványok sokasága figyelhette előadásait Lombardus Petrus Sententiáiról vagy Dionüsziosz Areopagitész misztikájáról. Legtehetségesebb, ám kissé szófukar tanítványát a nagy tekintélyű magiszter ugyan csak néma szamárnak becézte, de pályáját még késő öregkorában is minden úton s módon egyengette, s e hallgatag diák Albertusnak köszönhette, hogy Párizsban tanulhatott. Később a tanítvány neve elhomályosította mesterét; és sokkal többen hallottak az egykor csöndes természetű Aquinói Szent Tamásról, mint Nagy Szent Albertről…
Albertus Magnusnak – minden neki tulajdonított különleges tudomány ellenére – arra nem volt befolyása, hogy páratlan gazdagságú életművének integritása a halála után is megőrződjön. Néhány műve elkallódott, míg más írásokat annak ellenére tulajdonítottak neki, hogy szerzője nem ő volt. Az 1890-ben Párizsban harmincnyolc kötetben megjelentetett Opera omnia már nem tartalmazza a Compendium theologiae veritatist, de ezt a könyvet hosszú időn keresztül mint Albertus Magnus munkáját jelentették meg. És nem is ritkán! A könyv ezernégyszázas évekbeli kiadásaiból például Magyarországon csaknem húsz darabot őriznek mind a mai napig. A Compendium theologiae veritatist egyébként Albertus Magnus rendtársa, Hugo Ripelin de Argentina (+1268) írta, és stílusából elég egyértelmű, hogy a régebbi dominikánus iskola nyomait viseli. Arisztotelész például, akinek valamennyi akkor ismert írását alapos kommentárokkal látta el Albertus Magnus, nemigen hatott a Compendium szerzőjére. Az a néhány évtized, amely a Compendium írásától Aquinói Szent Tamásig eltelt, nagyon fontos változásokat hozott a filozófia történetében.
De a bölcselet oktatása sokfelé csak lassan tartott lépést e változással, és ennek köszönhető, hogy ez a nem túlságosan modern teológiai összegzés még a XVI. században is roppant kelendő volt, és ezért újra meg újra kiadták. 1510-ben megjelent például Petrus de Quarengis mester velencei nyomdájában, aki nem is először nyomtatta ki ezt a munkát.
Ennek a kiadásnak egyik, ma már meglehetősen viharvert példánya még a XVI. században Magyarországra került. Bár sokan és sok- félét jegyeztek fel a könyv üres felületeire, a papír rossz állapota miatt egykönnyen nem kideríthető, kik voltak a hajdani tulajdonosok. Az azonban biztos, hogy egy különleges természeti katasztrófa történetét, mint az utókor emlékezetére méltó eseményt, valaki 1569-ben magyar nyelven a címlapra írta. A könyvet később újrakötötték, és e munka során mellé került Szent Jeromos rövid leveleinek egy antikva kiadása is. 1648-ban a Compendium és e másik munka a gyöngyösi jezsuiták tulajdonába került. A feljegyzés a következő:
„Memoriale 1569
Zent Sophya azzon nap elotte walo péntökön deleth […] olly igön nagy förgetegh szél hogy tamadotth wala: és akkoron az thoronnak egy erkelyét le szakasztotta wala Az pólongyerrt töweból mind thornatzostwl el kys doytötte wala. Hazakba sok pwztasaghot tötth wala. Twdnya illyk Zeghedy Janoseba, Gazdagh Simoneba, Szabo Jakabeba es egyebekeben.”
1569-ben Szent Zsófia napja éppen vasárnapra esett, az előtte való péntek 13-án volt, Szervác napján. Kemény fagyos szentek lehettek ebben az esztendőben.