Egy szomszédsági tragédia üzenete

Boszniában járva sokszor kísérti az embert Ivo Andrics szelleme. Újból és újból eszembe jut Levél 1921-ből című írása, amelyben szülőföldjének tragikus történelmi örökségét foglalja össze. Bizonyára akkor is fölrémlett előttem, amikor 1990 őszén egy franciaországi konferencián elmondtam aggodalmamat: a legjobban a boszniai konfliktusoktól tartok.
A srebrenicai vérengzés tizedik évfordulóján úgy tetszik, a nemzetközi érdeklődés – legalábbis egy rövid pillanatra – ismét e sokat szenvedett ország és a megoldatlan délkelet-európai problémák felé fordul. Srebrenica pokla ugyanis nemcsak a szélsőséges szerb alakulat agresszióját és kegyetlenségét juttatja eszünkbe, hanem a nemzetközi szervek tehetetlenségét, a holland békefenntartók gyáva felelőtlenségét is.
Megfeneklett az a brit próbálkozás, hogy a szomorú jubileum alkalmából a délszláv háborúskodásokban részt vevő három ország – Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Szerbia-Montenegró – vezető politikusai kölcsönösen bocsánatot kérjenek egymástól. Vagyis a nyugati politikusok és közvélemény-formálók fejében szinte kipusztíthatatlanul meggyökerezett az az elképzelés, miszerint az egykori Jugoszláviában (amelynek XX. századi múltját szívesen nézik rózsaszín szemüvegen át, a titói diktatúra tízezrek életét követelő kezdeti szakaszáról könnyen megfeledkeznek) a szocializmus ígéretes kora után bűnös nacionalizmusok borították lángba az országot, felelősségük hellyel-közzel egyforma. És ebben a megközelítésben a kelet-boszniai városban történt, mintegy tízezer áldozatot követelt mészárlás emléke a tragédiának olyan katartikus hatást adhat – gondolták számosan –, amitől a megbékéléshez, a borzalmas események földolgozásáig vezethet út.
Csakhogy nem szokták említeni a hadüzenet nélküli délszláv háborúk kirobbanásában a nyugati politikusok felelősségét. Nem kisebb ember állt ki például az egységes Jugoszlávia gondolata mellett nyilatkozatában, mint James Baker amerikai külügyminiszter. És úgy látszik, ismételni kell a sokszor elmondott közhelyet is, hogy nem Bosznia vagy Horvátország támadta meg Szerbiát, hanem a Jugoszláv Néphadsereg kezdte az agressziót. Milosevics volt térségünk utolsó hatalmon maradt kommunista politikusa, aki a szélsőséges nacionalizmust és a fegyveres erőszakot is fölvette politikai eszköztárába (ami nem annyira meglepő, ha a kommunista diktatúrák történetét valamennyire ismerjük). Mentális következményei alól pedig mindmáig nem szabadult meg a szerb közvélemény jelentős része. Természetesen az sem felel meg a valóságnak, hogy az évekig tartó délszláv háborúkban a rossz és a jó harcát figyelhette a világ, a kegyetlenkedésekből kivették a maguk részét a horvátok, sőt nem egy esetben a muzulmán bosnyákok is. De egyértelmű, hogy ki volt az agresszor, kik voltak az áldozatok, egyenlő mércével nem lehet mérni a felelősségüket.
A NATO-közbeavatkozás után véget ért egy évtizede a háború, megszületett a daytoni egyezmény. Bosznia-Hercegovinában ma nincsenek fegyveres harcok, csak keserűség, szegénység, lepusztult infrastruktúra és bizonytalanság. Két állam az egyben, a Szerb Köztársaság rendőreinek még az egyenruhája is más, mint a mohamedán–horvát föderációjáé. A lakosság jelentős része nem eredeti szülőföldjén lakik, így jövevénynek érzi magát, biztos lelki támaszt (és nemzeti identitást) csak a vallástól remél. Frissen festett mecsetek garmadáját láthatja az utazó, épülő új pravoszláv templomokat. A nyugati konszolidáció valahogy nem találta meg a beszéd módját a három közösséggel. Elfogadnak sok mindent, mert békefenntartók vannak az országban, mert onnan remélnek segítséget. De gyakran úgy érzik, róluk döntenek – nélkülük. Gyakran nem alkalmasak itt a nyugat-európai civilizáció technikái, különösen, ha felsőbbséges stílusban akarják alkalmazni őket.
A múlt, a közelmúlt földolgozását nem lehet úgy elképzelni, ahogy Németországban történt a II. világháború után. Nem lehet Srebrenicára szűkíteni például a szerb bocsánatkérést, joggal hangsúlyozta a minap a Slobodna Bosna hasábjain Szenad Avdics bosnyák újságíró, hogy „Srebrenica súlyos, fájó seb, de nem az egyetlen ennek az országnak a testén…” A kelet-boszniai városban lemészároltak száma nem több az ártatlanul elpusztítottak tíz százalékánál.
Bosznia-Hercegovina nemcsak perifériának számít a világ – vagy akár Európa – központjaiból nézve, hanem veszedelmes perifériának. A balkáni térségnek ahhoz a részéhez tartozik – Koszovóval, Szerbiával és részben Macedóniával –, ahol bizonyos tekintetben máig vajúdik a nemzeti identitás, ahol a posztmodern korszak sajátos szimbiózisban él a premodernnel. Nekünk határvidékünk ez az ország, mintegy 70 kilométernyire van déli határunktól. Érdekünk volna alaposabb megismerése, hiszen sok szálon függünk a szomszédos délkelet-európai térségtől, stabilitása kulcsfontosságú számunkra. Bizonyára nem véletlen, hogy a Mol és az OTP már érdeklődött befektetési lehetőségek után. Aktívabb külpolitikai és kulturális tájékozódást érdemelne ez az ország, ahol rokonszenvvel tekintenek Magyarországra. Ha Srebrenica tragédiája után nem is tettünk fekete zászlót középületeinkre, mégis közelebb esik hozzánk, mint a World Trade Center.