Helyben kell építkezni

Ha az ember egy olyan városba indul, ahol előtte még sohasem járt, megpróbálja összeszedni magában, amit tud róla. Így voltam én Szombathellyel. S hogy mi jutott eszembe? Ami bizonnyal a legtöbb embernek: a Claudius császár alapította római város, Savaria, ahonnan Szent Márton indult térítő útjaira, mielőtt Tours püspöke lett, a tévében közvetített táncversenyek, az Életünk folyóirat meg a Haladás VSE. S mit találtam? Egy nyugodt kisvárost. Olyan emberléptékűt. Régi házakkal, a közöttük átkanyargó két apró folyóval, elnyúló, nagy parkkal, csónakázótóval. Az utcákat járva az ember lépten-nyomon emléktáblákra bukkan, a város őrzi és ápolja nagyjainak emlékét. És persze kétezer éves történelmét is, a Főtér 13. alatti ház udvarán ennek momentumait láthatja a látogató egy 2000-ben elkészült körképen. A főteret, az átjárókkal szabdalt belváros szívét, az 1869-ben felállított Szentháromság-szobor uralja, melyet a kommunista diktatúra idején eltávolítottak a helyéről. Mint megtudom, szerencsére nem az lett a sorsa, mint sok hozzá hasonló emlékműnek, a megsemmisülés, „csak” száműzték, így a millennium évében visszakerülhetett eredeti helyére. Itt, a főtéren, a kávézók kitett asztalaitól övezve állítják fel minden nyáron – immáron hatodik alkalommal – a sátort, ahol a Lamantin Jazzfesztivál előadói lépnek a közönség elé.

Halk zene szól kíséretül egy diszkrét női énekhanghoz a háttérben. A fesztivál egyik társprogramján ülünk, egy borbemutatóval egybekötött vacsorán, ahol a szekszárdi Takler-pince nedűit vonultatják fel. Amikor felvetem első benyomásaimat a sok megmaradt, patinás épületről, egyik asztalszomszédom így válaszol:
– És milyen lehetett régen. A bombázás sok mindent elpusztított.
Ahogy később kiderül, 1945. március 4-én az angolszász bombázók négy hullámban támadták a vasútállomást, a repülőteret és az egész várost. Körülbelül 300-an vesztették életüket aznap, az épületek 70 százaléka szenvedett károkat.
Abbamarad a zene. Csönd lesz.
Takler Ferenc emelkedik szólásra. A bikavérről beszél. Azt mondja, a közhiedelemmel ellentétben a bikavér nem egy egri, hanem egy régi szekszárdi borfajta. Majd azzal folytatja, az eltelt évtizedek silány minőségi borai teljesen tönkretették a bikavér nevet, s most ki kell emelniük, helyreállítaniuk a renoméját. Hosszú és nehéz munka, de már vannak eredmények. Amikor az ember megkóstolja, érzi. A bor magáért beszél.

A Premier kávéház padlása. Itt van a fesztivál klubja, a Lamantin klub. Itt gyűlnek össze minden este a fesztivál mellett harmadik alkalommal megrendezett improvizációs tábor hallgatói, tanárai, no meg a rendezvény meghívott zenészei és együttesei, hogy nyilvános műhelykoncerteket, „jam-session”-öket adjanak.
Apró helyiség, kicsi színpaddal, padokkal. Tele a klub. Nem könnyű bejutni. A padokon szorosan ülnek, a maradék helyeket is megtöltik. Sok emberen a tábor résztvevőinek narancssárga pólója. A színpadon két férfi. Dobolnak. A lábakat megmozdítja a ritmus. Csak elképzelni tudom, milyen élmény lehet e tizen-huszonéveseknek testközelből látni a világ dzsesszéletének legnagyobb csillagait, együtt játszani velük. Mint nekem, mondjuk, Márquezzel beszélgetni egy kávéházi asztalnál.

Bluesnap a sátorban. Folyamatosan érkezik a közönség, az első sorokat már megtöltötte. Sok a család, kicsi gyerekekkel. A Muddy Shoes játszik. Az együttes hazánk egyik vezető bluesformációja, állandó vendégei a hazai és a nemzetközi fesztiváloknak. Saját számokat és feldolgozásokat adnak elő. A hallgatóság együtt él a zenével, a szólók végén felcsattanó taps és fütty jelzi, értik, szeretik, értékelik az elhangzottakat. Fekete Jenő énekes, gitáros többször dicséri is a publikumot.
Fülledt a levegő. Nem csak a sátorban, kint is. Zivatar közeledik.
Még kívül állunk sokan, amikor belülről mély, erőteljes hangot hallunk. Elkezdte előadását Ian Siegal. Róla azt olvastam, az angol blues legfényesebb friss csillaga. Sokak szerint egyike napjaink legerőteljesebb blueselőadóinak, kivételes technikájú side gitáros és karizmatikus énekes, nem véletlen, hogy szinte az összes fontos nyári fesztiválra meghívást kapott, és olyan sztárok tartanak igényt a munkájára, mint Joe Cocker. S hogy csöppet sem túlzott, aki ezt írta róla, az kiderült a koncerten. Olyan hang, aminek hallatán az ember azt érzi, akkora erő van benne, hogy tényleg falakat lehetne bontani vele, ám minden pillanatban tetten érhető az a fegyelem és nagyvonalúság, mellyel gazdája uralja, bánni tud vele. S ehhez mindössze egy szál gitár társul. E kettő, az énekhang és a gitár mégis komplex, elementáris erejű zenét eredményez, amit mi sem bizonyít jobban, mint a produkció végén a szűnni nem akaró tetszésnyilvánítás.
Aztán színpadra lép Mighty Sam McClain zenekara. Elkezdődik egyféle kedves évődés a közönséggel. Egy-egy rövid futam után a zenekar abbahagyja, a hallgatóság tapsol, ám ők újra kezdik. Néhány alkalom után, amikor a hangulat kellően felstrófolódott, végül csend lesz, és Pat Herlehy gitáros bejelenti a sztárt, az énekes Mighty Sam McClaint. Ő felmegy a színpadra, és ezzel kezdetét veszi a varázslat. Ahogy elkezd énekelni, ahogy hallgatom, megint megállapítom magamban, ez mégiscsak a feketék zenéje mélyen és igazán, olyan ízek, olyan árnyalatok vannak a hangjában, amire szerintem csak – lehet persze, hogy tévedek – ők képesek. S a zenekar fegyelmezetten, profi játékkal és alázattal szolgálja ezt a hangot, simul mögé. McClain apró, alig észrevehető kézmozdulatokat tesz, melyet minden zenész ért, és a zene hol lehalkul, háttérbe vonul, hol felerősödik. A zsúfolt nézőtéren egyre több a spontán mozgó test. Tudattalan tánc ez, mint valami ősi szertartáson. És persze van benne valami áhítat is, amit még a kitörő vihar sem tud elrontani. Özönvízszerű eső zúdul alá, erős szél mozgatja a sátor oldalait, víz folyik a lábak alatt, itt-ott bokáig ér, nem képes ilyen ütemben elnyelni a csatorna, de senki sem foglalkozik vele. Villámlik, dörög. Egy erőteljesebb égzengésnél McClain kiszól a dalból, „Thank you!” mondja. Tetszik a közönségnek, ovációval reagál.

A Bartók Béla Zeneiskola ad helyet a tábornak. Friedrich Károly big band foglalkozást tart a nagyteremben. Míg kiosztja a kottákat, a résztvevők játszanak. Szaxofonok, pozanok külön-külön futamainak bábeli összevisszasága tölti be a termet. Aztán miután mindenki megkapta a maga kottáját, csönd lesz, majd a tanár úr intésére egyszerre rend is. Zene.

– Nem előzmények nélküli ez a tábor – mondja Tímár Péter, a rendező Improvizatív Zeneműhely Egyesület elnöke –, 1985 és 1989 között volt dzsessztábor a városban, tehát egyféle hagyomány újjáélesztése. Márkus Tibor szombathelyi kötődésű, külön-külön jutott eszünkbe, hogy újra kellene indítani. Kilenc tanárral és hetven hallgatóval kezdtük, ma tizenhárom tanár van és száznegyven hallgató.
A Café Móló teraszán beszélgetünk, a zeneiskola mellett. Elmondja, ő nem valamiféle hivatásos fesztiválszervező. Háziorvos, szereti a munkáját, az az élete, és mellette vannak hobbijai, ilyen a dzsessz meg a vízilabda.
– Hogyan jut eszébe egy háziorvosnak, hogy dzsesszfesztivált szervezzen?
– Úgy, hogy amikor egyáltalán elkezdett ezzel foglalkozni, még nem volt háziorvos. Pécsett tanultam, ott szerveztünk először dzsesszklubot. Aztán többen idekerültünk. Itt is klub volt először a Premier Padláson, utána jött a fesztivál ötlete, amelyik kezdetben kicsi volt és az igények szerint bővült folyamatosan, így jutott el oda, hogy ma már egyhetes, számon tartott rendezvény.
– Hogy lehet olyan nemzetközi sztárokat, mint mondjuk Mighty Sam McClain, Billy Cobham vagy Chico Freeman Szombathelyre csábítani, amely végül is egy kisváros?
– Ebben a legnagyobb szerepe a bizalomnak van. Ők szívesen játszanak bárhol, ha van közönség és pénz. A Lamantin fesztiválnak jó a híre, bíznak bennünk, nem beszélve arról, hogy a tábor révén nem csak a város lakói, illetve a turisták, de zenészek is hallgatják őket.
– Ma mindenütt megszorításokról hallunk, hogyan lehet összeszedni a fesztiválra a pénzt?
– Ez elsősorban a főszponzorunknak köszönhető, illetve a városnak, mely a sajátjának tekinti most már a fesztivált.
– Mit hoz a fesztivál Szombathelynek?
– Látogatókat. Igyekszünk a határ osztrák oldalán is hirdetni, s a visszajelzések azt mutatják, vannak, akik emiatt jönnek ide. Próbáljuk tágítani ezt a kört, jövőre például visegrádi napot is tervezünk lengyel, cseh és szlovák zenészekkel.
Elmondja még, hogy a fesztivál egy csapat munkája, az egyesület tagjaié és egy szélesebb baráti köré, s ugyan ő az elnök, de a többiek nélkül mindez nem lehetne. Ha néhány ember összefog, lehet építkezni, és csak az ilyen, helyi építkezéssel juthat előre az ország is. S hogy Tímár Péternek igaza van, nem tudok mást mondani, mint hogy úgy indulok el Szombathelyről, hogy jövőre megint jövök. Mert júniusban jó ide jönni. Gazdagodik az ember.