Hogyan legyél humoralista (90.)

(NEHÉZ SZÜLÉSEK,
SZÜLŐK, ÉS…!)
– Nem tudom hirtelen, de tovább kutatva emlékezetemben lassan sem, született-e egyáltalán (Petur bánon kívül), és ha igen, akkor milyen neves ember még, a Szerémségben? Szerénységben született viszont Sinkó Veronika (nem csak az ostromlott Budapesten, a Gát utcai templom pincéjében, 1945-ben), hanem múlt heti szép levele is, amit itt azon nyomban leközöltem. Édesapjáról, Sinkó Ferencről „szikáran” jóformán csak szűk életrajzi adatokat közölt benne, hogy született 1912. július 19-én, Gyerken. Életművének milyenségéről viszont egy árva – és huncut – szót sem. Akkor vele (édesapjával) ezt most kiegészítem. – Petur bán „szerénységét” ugyanis, Katona József oda-ide, pontosan nem ítélhetem meg… Még az is lehet, Ady Néhai Vajda Jánosa rá is jobban rímel [„Durcásan, büszkén csörtetett tovább (…) S gőggel rugott ki végső éjszakáján.”]. – Nem szándékozom Sinkó Ferencet „mennybe vinni”, született, de teremtmény… (az Atyával – azért nem – egylényegű), különben is, embert isteníteni…?! (Istent sem emberiesíteni…!)

GYERK KÖZSÉGBEN SZÜLETTEM…
– pénteki napon, majdnem a tarlón. Aratás idején terhesen dolgozott anyám, majd hazament és cseresznyét evett. Mikor megjöttek a fájásai, azt mondta, hogy jaj, a cseresznye! Mikor megszülettem, azt mondta: Ni, itt a cseresznye!

A FALU PLÉBÁNOSA
megkért két palóc atyafit, hogy hozzanak a templomnak egy Krisztust a közeli városból. Mikor az atyafiak a városba értek, tanakodni kezdtek. – A plébános úr nem mondta, hogy milyen Krisztust vigyünk, élőt-e vagy hótat? Mire az egyik atyafi megoldotta a problémát. Azt mondta: – Vigyünk elevent, ha nem tetszik néki, majd agyonüti.

A SZAMÁR
A város kapujában néhány pillanatra megállt, mintha töprengett volna. Ez persze csak afféle látszat volt. Szőrös, nagy fejében semmiféle gondolat nem fordult meg. Megállt, mert nem tudott tovább lépni az Aszszony miatt. Annyira megszorította az a nyakát, amelybe addig is kapaszkodott.
Az Asszony homlokán verejtékcseppek gyémántkoszorúja csillogott. A fájdalom halkan, mint a tenger szelíden emelkedő hulláma az alkonyi szellőben, újra meg újra végigfutott rajta.
A férfi kilépett az egyik kapuból az utcára. Hányadikból ezen az alkonyaton? Sajnálkozva intett. Itt sem adnak szállást. És az alázatosak állhatatosságával eltűnt a következő ház kapujában.
Ekkor egy kis fuvallat cirógatta meg az Asszony homlokát és a füles érzékeny orrát. A szellő a városkapun át egy marék fűszagot sodort be. A csacsi felkapta fejét. Ennek nem tudott ellenállni. Elindult, ki a kapun, amely körül egy tucat dologtalan ember kuporgott, és bámulta őket közömbösen.
Az út szélén néhány sovány bokor árválkodott, porosan, de távolabb, a városfalak tövében valamelyest nagyobbak, zöldebbek integettek csábítón. Az Aszszony megpróbálta visszatartani. Jaj! Nem tudja majd a Szálláskereső, hová tűntek el, s ő magára marad a fájás még halk, de egyre erősödő hullámai között. Az éhes fülessel azonban nem bírt. Vitte, húzta őt. Két kis saruja erőtlenül toppant az ösvényen, ezüst porcsomók rebbentek karcsú bokája körül. A csacsi mohón harapott a lomb, majd a bokor alján kínálkozó fűcsomó után… Húzta az Asszonyt egyre tovább…
A nap a látóhatár lila és szürke párái között ereszkedett már lefelé. A bokrok között bíborfényben feltárult a Barlangistálló bejárata. Belül, a fal tövében pedig mint arany trónus: a Jászol, amelyet agyagból formált ki a hozzáértő pásztorok keze. Az Asszony elengedte az állat nyakát és térdre roskadt. A város kapuján ekkor lépett ki a Szálláskereső. Futva indult el feléjük…
A füles csak akkor hagyta abba a falatozást, amikor egészen leszállt az éjszaka. Odaállt a Barlangistálló elé, szépen egymás mellé tette a patáit és nézte a sötét bejáratot. Állt, mint aki hallgatódzik és fülel. Ó, csodálatos a szamár füle! Lehet forgatni egyszerre és külön-külön, előre és hátra, még felfelé is, aszerint, hogy honnan jön hang, üzenet.
A Barlangistállóból halk jajszó, messziről, a mezőről, pásztorok kiáltásai, ismerősök a szegény szamár fülének, a városból és még ki tudja honnan, muzsika, táncos lábak dobogása, ének harsogó szava.
Állt a szamár a Barlangistálló előtt. Semmit sem értett, csak hallgatódzott, bámult a sötétben. Szeme fekete taván szikrát vetett egy csillag, amely akkor szállt fel a látóhatár tétován derengő fényei közül.