Két ellentétes világ határán

Ha valaki azt gondolja, hogy mindent tud már magáról és erről a világról, utazzon át Alaszkából Szibériába. A meglehetősen tanulságos túra azzal kezdődik, hogy Alaszkában nem működnek a magyar mobiltelefonok. Nem azért, mert nincs térerő – az ottani szolgáltatókkal valamiért nem kötöttek szerződést a mieink. Az ember először félkarú óriásnak érzi magát, állandó hiányérzete van, hogy aztán a negyedik-ötödik napra egészen elfelejtse azt a vacak kis ketyerét. Higgyék el, egészen jó érzés sms-pittyegés és csengőhangorgia nélkül élni. Sőt, ha az egész televíziómegvonással és a kereskedelmi rádiók kikapcsolásával párosul, egészen helyreáll fejünkben a világ.
Mindjárt az első nap kiderül, hogy a várakozásainkkal ellentétben nincs hideg. Tudom, most épp nyár van, de azért az ember nem vár kánikulát a sarkkör alatt. Mondják, a globális felmelegedés miatt Alaszka átlaghőmérséklete tizenegy fokkal emelkedett az elmúlt években. Aztán egyáltalán nem látni eszkimót, de ha netán mégis, az éppen népviseletben produkálja magát a turistáknak, vagy részeg. Indián is kevés van, de hál’ istennek fényképező japánnal sem találkozunk az első napokban. Alaszka különben igen nyugodt hely, a dolgok működnek, ha működniük kell, és hogy valóban gyönyörű, azt tudják nélkülem is, kár rá szót vesztegetni.
Amikor az utazó dolga végeztével arról kezd érdeklődni, hogyan lehet átjutni a szomszéd országba (amely helyenként alig három mérföldre van ettől), elkezdődik a kaland. A világ két szuperhatalma (na jó, az egyik már nem annyira) között itt nincs menetrendszerű tengeri utasforgalom, s repülő is csak hetenként egyszer indul. Ha szerencsés az ember, megtalálja Natasát, és megveszi a méregdrága jegyet – nekünk csak üzenetrögzítőkön sikerült vele kommunikálni és az indulás hajnalán még csak reménykedni tudtunk abban, hogy valóban létezik és lesz helyünk a gépen. A Magadan Air járatán orosz vendégmunkások, amerikai halászok és aranymosók között szabadon választható a hely az igen foghíjas fedélzeten, és a négyórás úttal nemcsak egy napot veszítünk az életünkből (átlépve a dátumválasztón), hanem egy másik bolygóra érkezünk infrastrukturális és mentalitásbeli értelemben egyaránt.
Kamcsatszkij Petropavlovszkban ki kell szállni a gépből, annak ellenére, hogy tovább utazunk, és az útlevélvizsgálat után a csomagjainkat is odahozzák. Mit hozzák: dobálják nagy halomba, ha épp ráérnek, és akkurátusan elszívták a náluk levő összes cigarettát. Mivel csak egy óra az átszállásra fordítható idő, a kedves utas kétségbeesve próbál megint becsekkolni, de senki sem tudja megmondani, hol is kell ezt megtennie. Megérteném, ha ez a reptér akkora lenne, mint a londoni Heathrow, de ezt ebben az esetben felelőtlenség lenne állítani. Egy idő után sikerül a kincset érő információ birtokába jutni: egy másik terminálon folyik a nemes művelet, ezért mintegy kilométernyit kell bukdácsolni a sok és nehéz csomaggal egy téren, parkoló autók között cikázva. Ha sikerül a művelet, és visszaülünk ugyanarra a gépre, amivel ideérkeztünk, az embernek már dühöngeni sincs kedve, csak arra marad ereje, hogy pihegve reménykedjen, nem maradtak le a csomagjai.
A gép aztán leszáll a semmi közepén (a kedvezőtlen domborzati viszonyok miatt a reptér ötvenöt kilométerre van Magadántól), ahol ötvenesztendős Zil teherautó visz a fogadóépületbe a lyukas betonon. Az irányítótorony romokban (igaz, nem messze zőle épül a másik), a bejárat után olyan a fal, mint a félbehagyott tömbházlakásokban lehet húsz érintetlen év után. A helyi lakosok hamar eltűnnek a boldog rokonok társaságában, az amerikai kocahalászok és szerencselovagok pedig néznek bután, mint lufiárus a nyílzáporban. Azt mi is sejtjük, hogy nem a hely nyújtotta szolgáltatásokért jöttek ide, de ennek ellenére őszintén szorítani kezdünk nekik, hogy a kultúrsokkot hatalmas kapások vagy a mosótál alján megcsillanó jókora aranyrög feledtesse. Csomagszállító kisszekér nincs, taxis sem várakozik az épület előtt, ezért gyalog próbálkozunk a nem túl távoli szállodával.
A recepción irtóztató halszag fogad, de örülünk annak, hogy van szoba, és nem kell érte egy vagyon fizetni. A csomagokat nem lehet felvinni, azt némi rubelért megőrzik egy raktárban, de szemet hunynak afölött, ha az ember felvinné a fogkeféjét és a fényképezőgépét. Pottyantós vécé és kézmosó a folyosó végén, zuhanyozni vagy szaunázni harminc rubel extraköltség ellenében lehet. Adnak műszálas törülközőt, amely taszítja a vizet, a szappan pedig kétharmadáig elkopott. Ha eldugod, újra jócskán használtat hoz a gyezsurnaja – valahol bizonyára van egy főállású szappankoptató.
Éjjel van időd összehasonlítani a két világot. Érdemes megtenni ezt a vacsorai élmények szintjén is: ott körüludvarolt, műmosollyal elkápráztatott nagybetűs Vendég vagy, itt megtűrt díszlet az egyik helyi keresztapa fényűzőnek szánt, de kissé ízléstelenül csicsásra sikeredett éttermében. A végcél azonban mindenütt ugyanaz: a pénzed náluk marad, csak amott a jóllakottság múló érzetét, emitt meg a normális, másik világ illúzióját adják cserébe. Ott nem törődnek azzal, hogy hány ember alszik a hotelszobában, mert maga a felület keresi a pénz – itt az emberek száma határozza meg a számlát, és a recepciós minden nap felírja az útlevélszámot, hátha menet közben változott valami. Amerikában olajozott a reptéri gépezet, csak éppen a megkérdezésed nélkül veszik ki a feladott csomagodból azt, ami szerintük nem odavaló; Oroszországban minél jobban követeled a pakkjaidat, annál inkább betartanak, és várhatsz rájuk napestig. Ha van kedved az elhamarkodott következtetésekre, mert nem tudsz aludni a fehér éjszakában, megfogalmazhatod magadnak, hogy az Egyesült Állomokban fogyasztózombivá válik a tömeg, Szibériában pedig a kilátástalanság tesz vodkafüggővé sokakat.
Másnap lemész a partra, ahol egykor semmiségekért elítélt vagy vaktában összefogdosott tízezreket (köztük honfitársaidat, netán rokonaidat is) kihajtották a nagy hajókból a biztos fagyhalálba. Gyönyörű lenne a táj, ha nem éktelenítenék rozsdás hajódarabok, egykori autógumik és bokáig érő kosz. Fürödni több okból is képtelenség: egyrészt itt mindig hideg a víz, másrészt a lábad alatt folyik bele az öbölbe a félmilliós város szennyvize. A partot mégis belakják az emberek, az egyik terepjáróból orosz lakodalmas rock bömböl, arra ráznak a lányok, a másik oldalon meg szerelmespárok és nosztalgiázó nyugdíjasok andalognak. Hazafelé egy sör mellett világmegváltó vitába keveredsz a barátaiddal arról, hogy igénytelenség-e a parti kosz, vagy a muzsikmentalitásra nevelő rendszer és a kilátástalanná fásult élet közös hozománya.
Aztán eltelik pár nap, a tudatalattiból előjönnek azok a szavak, amelyek az elbliccelt oroszórák ellenére is megragadtak valahogyan. Kiderül, hogy még a víztaszító törülközőt is meg lehet szeretni (különben is, miért olyan életbevágóan fontos három perccel a zuhanyozás után csontszárazzá válni?), a pelmenyi vagy a pirog pedig ezerszer jobb a hamburgernél. Saját bőrödön tapasztalod meg a nagy közhelyet, hogy a boldogság és az öröm nem függ a díszlettől, s a szörnyű betonsilókban lakó embereknek pedig akkora a szívük, hogy még a fanyalgó idegenek is bőven beleférnek.