Az elektronikus sajtótól többen is megkerestek, hogy beszéljek a barátságunkról, de hogy ezek az emlékezések nem sikeredtek bővebbre, annak az az oka, hogy engem nem szível a sajtó bizonyos része. Isten látja lelküket, de a hisztero-liberálok engem nem kedvelnek – mondja Gyurkovics Tibor.
– Látom, hogy magába roskadt. Hernádi Gyula mit jelentett ön számára? Barátot, író- és költőtársat vagy egy nélkülözhetetlen szellemi partnert?
– Nekem igazában nyűg volt. Én nem is tudtam, hogy ennyire szeret. Ez az utolsó hónapokban jött elő, hogy beteg lett, s komolyra fordult a dolog. Ő nem volt érzelmet nyilvánító lény, és egyszer csak éreztem rajta, lassan úgy szeret engem, mint az öccsét.
– Állandóan civakodtak, évődtek, amikor felléptek egy-egy irodalmi esten.
– Mindig, ez volt a formánk. Amikor megfogta barátsággal a tarkóm és egy kicsit magához húzott, érződött rajta, hogy ezt kedvtelve teszi. Tudta, hogy ki vagyok, tudta, hogy mit tudok, és tudta, ha a világban egy óriási teniszpartit rendeznének, akkor a döntőt mi vívnánk. Ezt annak ellenére tette, hogy ő sokkal érdesebb, sokkal karcosabb, szarkasztikusabb, sokkal provokatívabb ember volt, mint én. Nagyon becsült engem, de én is őt. Azon írók közé tartoztam, aki tudta a képességeit, eredetiséget és elfogadtam a nyegleségét, a piszkatúráját. Nem velem, hanem az egész világgal szemben.
– Életében is tudtuk, hogy nagy magyar író. Mégis érződött egy-egy jelentős Jancsó-film bemutatásakor, hogy őt a háttérben tartják.
– Ez már a kezdetekben is így volt. Például a Szegénylegények filmdrámánál a nevét sem írták ki a vászonra.
– Mi volt ennek az oka?
– Gondolja meg, építjük a szocializmust, és elsétál az utcán valaki egy tizenötezer schillinges cipővel a lábán, egy több tízezer forint értékű öltönyben, nadrágja élesre vasalva és fején fekete kalap. Kérdezik: – Kérem, ki ez, aki itt sétál fel és alá a szocializmusban? Ez a Hernádi! – hangzik a válasz. Aztán ugyanez az ember bemegy a játékterembe és elpenget egy-kétszázezer forintot.
– Ezek szerint mégiscsak megbecsülték, hogy ennyi pénze volt?
– Ő a pénzt és az úgynevezett elismerést kiküzdötte. Neki az édesapja Pannonhalma főjegyzője volt. A faluban, Győrszentmártonban a nagy udvarház ablakai a főapátságra néztek. Ez egyfajta légkört árasztott. A bátyja ludovikás katonatiszt volt, az oroszok ellen harcolt, több tankot kilőtt Budapest határában. Ez mindent megmagyaráz.
– A szemlélete tehát adott volt. Hozzátéve, hogy 1947-ben került haza Hernádi Gyula az orosz hadifogságból.
– Leventeként három évre hurcolták el a Szovjetunióba. Mint volt hadifogoly az ott átélt szenvedéseket itthon ugyan palástolni próbálta, de nem tudott tőlük soha megszabadulni. A Krím-félszigetre került, ahol bányában, fakitermelésen dolgozott, majd követ fejtett. Gyula nekem mesélte, hogy elkerült egy olyan helyre, ahol több száz holdon rózsát termesztettek. A rózsaolajat úgy nyerték, hogy egy hatalmas hangárban több száz hadifogoly egyenként szedte le a rózsaszirmokat, vigyázva, nehogy összetörjenek, amiket aztán kipréseltek és ebből lett a rózsaolaj. Jellemző az ő egész írói szemléletére, amit erről mondott: »… – voltam olyan állapotban, hogy a mérhetetlen nagy rózsaszirom tengerben hanyatt dőltem, amelynek olyan erős volt az illata, hogy majdnem belehaltam, majdnem öngyilkos lettem a rózsák között. Azt mondtam, nem csinálom tovább, nem bírom a megaláztatást.« És ezt a szenvedést mindvégig bele-bele sűrítette az életébe. S amikor hazatért, itt állt a semmiben, és elhelyezkedett orosz tolmácsnak az óbudai hajógyárban.
– Hogyan lett belőle író?
– Akkor zajlott a Fényes szelek népi mozgalom, és 1954-ben elkezdett verseket írni a Csillag folyóiratban. Így került a körforgásba.
– Akkor szerencséje volt, hogy Jancsó Miklóssal találkozott?
– Nem akkor találkoztak, hanem később. Őket állítólag Aczél György hozta össze. Az volt az előzménye, hogy Nemeskürty István lektorálta a Magvetőnél Hernádi Deszkakolostor elbeszéléskötetét és erre gondolta Aczél azt, hogy egy ilyen tehetséges embernek együtt kell dolgoznia egy másik tehetséges emberrel, Jancsó Miklós filmrendezővel. Attól kezdve ők összeszövődtek és nagyszerű alkotásokat hoztak létre. Tehát, amikor megjelent a Deszkakolostor (1959) kötete, amely az orosz hadifogságban szerzett emlékeit dolgozta fel modern, egészen különleges hangütésben, felfigyeltek rá, ki ez az ember? Hiszen itt mindenki »rendesen« ír! Olyan volt ez, mintha egyszerre valaki ferdén róná a sorokat.
– S ez volt Hernádi?
– Ez volt Hernádi. Utána kiadta A péntek lépcsőin kisregényét és erre mondták, hogy ő a magyar Albert Camus, aki egyben egzisztencialista, freudista, depresszionista író, s a nyugati filozófiákat egyesíti a regényében. Ekkor Aczélék nagyon rászálltak. Egy írói összejövetelen Aczél nyilvánosan megbélyegezte Hernádit, miszerint Hernádi Gyula könyve ellenséges, a szocializmus ellen íródott. Erre Gyula összeszedte magát és azt mondta, nem leszek öngyilkos, nem fogok disszidálni és nem fogok szívinfarktust kapni. Alkatában benne volt az örökös dafke. Dafke ember volt. Hajtogatta is, majd én kivívom a magam rangját. Aztán megjelent a Folyosók (1966) című könyve, amely apja haláláról szólt, de a második rész az új gazdasági mechanizmussal foglalkozott szakszerűen, hiszen egyetemi tanulmányai miatt értett a közgazdaságtanhoz.
– Ezzel utat tört magának az irodalomban?
– Ő megmaradt afféle föl nem robbant bombának, akiről nem lehetett tudni, hogy nyugatos vagy avantgárd kommunista. Az ég bútorai című regénye már egyértelmű volt, mert a terrorról szólt, arról a terrorról, amely befolyt az ember magánéletébe, a szerelembe. Amikor megírta, odaadta Illés Endrének, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatójának. Endre azonban feljelentette Hernádit Aczélnál, hogy rendszer- és szocializmusellenes az írás, ezt nem lehet kiadni. Ez a regény húsz évig nem jelenhetett meg. Aztán Kiáltás és kiáltás (1981) címmel kiadták, aminek óriási hatása volt a közvéleményre. Persze írta közben a filmjeit, amit Jancsó megrendezett, és tulajdonképpen ezek a filmek a (Csend és kiáltás, Oldás és kötés, Csillagosok, katonák, Az égi bárány, Még kér a nép, Mata Hari, Drakula stb.) szocialista szalonképességet garantálták.
– A nekrológok, visszaemlékezések többsége alig említi Hernádi vesszőfutásait. Kossuth-díjas íróként aposztrofálják, mintha az oda vezető út olyan sima lett volna, mintha semmi sem történt volna.
– Ez a pontos kifejezés, mintha semmi sem történt volna. Az egyik része úgy igaz, hogy Jancsónak teljes értékű alkotótársa lett, de csak húsz év múlva. Mint említettem, a Szegénylegényekre nem engedték ráírni a nevét. Sokadik közös filmjük után járultak hozzá, hogy a nevét feltüntessék. Akkoriban az egzisztencializmus bélyege súlyos bűn volt.
– Azt nem értem, hogy a rendszerváltás után is kilenc évet kellett várnia, amíg 1999-ben az Orbán-kormány alatt megkapta a legnagyobb elismerést, a Kossuth-díjat. Hosszú ideig a jobboldalnak sem kellett. Miért?
– Hetvenhárom éves korában érte ez a megbecsülés. Gyula a jobboldalnak az ő furcsa viselkedésével, az extravaganciájával, az ő Jancsó-barátságával gyanús volt. De a baloldalnak sem tetszett az arroganciája, kiszámíthatatlansága. Ezért mi úgy döntöttünk, hogy nem várunk a hivatalos elismerésre, hanem létrehozzuk az Alternatív Kossuth-díjat, először kifejezetten Hernádi kedvéért. Szerencsétlenségére elgázolta egy autó, hét métert repült és komolyan megsérült. Ekkor határoztuk el 1996-ban, hogy lesz Alternatív Kossuth-díj, aminek anyagi fedezetéhez Balog Gyula tehetős vállalkozó, vajai polgármester járult hozzá. A másik alapító Földváry Györgyi lett, a feleségem. Hernádit az ötvenhárom négyzetméteres panellakásában kerestük fel, ahol ágyban lábadozott. Az Alternatív Kossuth-díj átadásakor ott volt Jancsó Miklós, Makovecz Imre, Jankovics Marcell és én, aki átadtam a díjat. A betegágyánál hódoltunk neki, mert mindannyian tudtuk, hogy ő aztán igazán megérdemli az elismerést.
– Hogyan kezdődött a barátságuk?
– A barátság alapja egyrészt szellemi, írói szimpátiából adódott, másrészt abból, hogy 1968-ban a közvetlen szomszédságába költöztem, az Irinyi József utcába. Nagyevő ember volt »fogolygyomrúnak« is nevezte magát, mivel a Szovjetunióban sokat éhezett, ezért mindig éhes volt, és különösen szerette az édességet. Akkori feleségem nagyon jó túrós és meggyes réteseket csinált. Mivel a földszinten laktunk, mindig ott sétált el előttünk az oda rendelt taxihoz, előkelő kalapban. Egyszer kiszóltam az ablakon: – Gyula, egy rétest nem akarsz? – Persze – válaszolta – tudod, mindig akarok! S erre kinyújtottam neki egy rétest az ablakon át. Legközelebb úgy intéztem, hogy egy tányéron kitettem néhány rétest az ablakba. Ezután többször az történt, hogy amikor Gyula a taxihoz ment, előtte megette a rétest és azután indult a városba az ügyeit intézni. Így kezdődött a barátságunk. Közben mi, Galsai Pongráccal megalakítottuk a Régi Sipos asztaltársaságot Óbudán. A prímet jómagam vittem Grácival, de abba a vendéglőbe járt Csukás István, Csurka István, Bertha Bulcsu, Szakonyi Károly, Lázár Ervin, Bella István, Ágh István és Karinthy Cini. S ekkor hívtam meg a Siposba Hernádit, akivel nagyon szoros írói barátság is szövődött. Mondhatom, igazi ellenzéki írói asztaltársaság volt ez. A rendszerváltás előszelében Végh Antal létrehozott egy lapot Új Idő címmel, ahová három évig írtunk. Ez volt a mi szellemi rendszerváltásunk, és napi telefonkapcsolatba kerültünk.
– Az utóbbi időben beszéltek-e a halálról?
– Csak arról. Ez volt a másik, ami egybe terelt bennünket. Ő is, én is úgy gondoltuk, botrányos dolog, hogy az ember itt él ötven-nyolcvan évet és ez a vég. Hogy csúf véget ér az élet, amely megszűnik, eltűnik, elszáll. Hernádinak őrületes halálfélelme volt. Nekem is az van. Ebből a nyomasztó érzésből táplálkozott a versek nagy része, az én költészetemben és az ő írásaiban is. Ebben nagyon egy húron pendültünk. Régi hipochonder volt. Két éve együtt voltunk egy társaságban Lux Elvira szexszológussal, akivel az orvosi egyetemre jártak. Szóba került a halál, és ekkor mondta Elvira: »– Óh, a Gyula, nagy hipochonder volt már huszonhét éves korában, különböző rákbetegségeket fedezett fel magában. Hál isten azóta is él.« A halál élete végéig foglalkoztatta. Naponta felhívott reggel telefonon és ezzel kezdte: –Tibor, meghalok! Ebbe belejátszott az orosz hadifogság, a betegségek, a kórház, és ezek az emlékek őt megroncsolták. Ezért is élt olyan nagylábon: feledni, feledni, mulatni. Nem duhaj módon, csak mértékkel. Szerette az édes pezsgőt, a színházi és női világot. Részt vett a forgatásokon, mindig előkelően végigment a kalapjában és örültek a színészek, ha ő is ott volt. Hernádi nem írt szabályos forgatókönyvet, hogy itt kezdődik, ott végződik, hanem naprakészen fejlesztették Jancsóval a filmtörténeteket, amelyeknek a trükkje és technikája a hosszú snitt volt. Ez nem volt szokásos a filmezésben, ezt Jancsó találta ki. Ezért tűntek a filmjeik olyan álomszerűnek. Tartalmilag mindig a szabadság volt a téma. A haláltól való szabadság, a terrortól való megszabadulás, mindig ez volt a tét. Ezt dolgozta fel a Szegénylegények, az Oldás és kötés, a Csillagosok katonák. Ezek a filmek megadták később Hernádi rangját.
– Gyurkovics Tibor számára ki ment el, ki hagyta itt a világot?
– Az életben sok minden történik, amiről az ember azt szokta mondani, hogy majd elmesélem, majd megbeszélem. A »Majd« ment el nekem, hogy volt egy emberem, akinek elmesélhetem. Az »Idő« ment el, a jövőidő ment el nekem. Az ország és a kultúra életében pedig egy olyan eredeti tehetség ment el, akiből egy században alig akad egy-kettő.
– Papírlapok, fecnik az asztalon. Megkezdett, befejezett versek Gyulához.
– A házunk alatti kocsmában írok halála óta mindennap egy verset Gyulához. A legutolsót július 21-én írtam.
Megszűnt a »majd« a szűkös messzeségben
megszűnt az idő bűvös bársonya
megszűnt a majd – a majd hogy elmesélem
a Gyulának hogy meghalt a Gyula
Gyulátlanul, 2005. július 21.
M Kiss Sándor
Elhunyt M. Kiss Sándor
