A vigyázó

Mikor még hazajártam olykor látogatóba a szülőfalumba, mindig megálltam a szomszéd ház előtt. De felső bejáratának grádicsán nem ült senki. Valamikor mindig itt gubbasztott naphosszat, néha még késő este is Bujdosó Jóska bácsi, észak felé fordított tekintettel. Már gyermekkoromban is lábujjhegyen osontam el előtte, hogy ne zavarjam.
Gyakran megkérdezte tőlem, rám mordulva: „Hány éves vagy, lurkó?…” Mutattam neki az ujjaimmal, mert apró gyerek voltam még. Mire ő nevetve felmutatta jobb kezét: „Én meg ennyi-e! Fél kezemen lassan már nem is mutathatom. De én a markomban gyűjtöm az éveket, nehogy megszökjenek. A markomban tartom az időt…”
Szomorú sorsa volt. Kegyetlen volt hozzá az élet.
Az első világháborúban mindkét fia a fronton harcolt, az egyik Olaszországban, a másik Galíciában. Rendszeresen kapta tőlük a tábori lapokat: „Jól vagyunk, mindenkit legyőzünk!”
Tévedtek. A halált nem lehet legyőzni. 1918 egyik napján táviratot hozott a postás: mindkét gyermeke életét áldozta a hazáért!
Gyászba borult a család, sírtak az árván maradt kis unokák, csak Jóska bácsi tartotta magát erősen. Nem hitte el a hírt. Erős fekete öklével döngette a falat: „Ez nem lehet. Az én hős fiaim? Majd meglátjátok, egy nap betoppannak, hazajönnek!”
Várta őket reggeltől estig. Kiült a kapuba. Szívta a pipáját. Sajnálkoztak az ismerősök, a barátok, a szomszédok, s elkerülték, hogy ne kelljen válaszolniuk a kérdéseire. Aztán elsuhant a nyár, és egy őszi napon megbolydult az egész falu. És gyászba borult akkor az egész ország. Katonák vonultak végig az utakon. A hadügyminiszter azt mondta: „Nem akarok több katonát látni!”
Ott vonultak el a sarkon, Jóska bácsi szeme előtt a Bácskából kivonuló maradék csapattestek, és nyomukban megérkeztek a szerbek. De ő továbbra is ott maradt a kapu küszöbén üldögélve. Akkor azt mondta: „Megvárom, míg visszajönnek a magyarok. Lehet, hogy az én két szép fiam is velük érkezik…”
Azóta ott gubbasztott észak felé fordított arccal, mert északról jönnek majd vissza egy szép napon. Sokan bolondnak tartották az öreget, de én inkább azok véleményét osztottam, akik a falu élő lelkiismeretének vélték. Virrasztott az éjszakában. Várta vissza a hazát. Mert azt egy percig sem hitte, hogy a haza elhagyja fiait. Ette közben a bácskai kisebbség keserű kenyerét.
Többször is beszélgettem vele diákkoromban, amikor otthon töltöttem a nyári szünidőt. Tele volt hittel és reménységgel. Azzal példálózott, hogy a juhász nem hagyhatja szétszéledni a nyáját.
Aztán elkerültem otthonról, Bácska visszacsatolása már Zomborban ért. Amikor az első felvirágzott magyar páncélost megláttam, Bujdosó Jóska bácsira gondoltam.
Zúgtak a harangok, énekeltük a Himnuszt, 1941 áprilisa volt, húsvét ünnepe.
Otthon aztán elmesélték, amikor hazamentem, hogy az öreg, aki a kapuban ülve várta a magyarok visszatértét több mint két évtizedig, nem érte meg az örömünnepet. Nagyszerdán, két nappal a honvédség megérkezése előtt meghalt. Elment a vigyázó örökre. Nem látta már azt sem, hogy a temeriniek milyen lelkesen kínálgatták húsvéti tojással és főtt sonkával az énekelve érkező hadsereget. A visszatért hazát.
Talán jobb is!
Mert az igazi tragédia négy évre rá következett. A második világháború véget ért, és a magyar honvédek ismét kisebbségben hagyták a bácskai magyarokat. A bevonuló partizánok pedig megtizedelték a lakosságot, negyvenezer magyart lőttek tömegsírba.
És köztük volt Bujdosó Jóska bácsi két felnövekedett unokája is.
Világos nappal hurcolták ki őket a temetőbe.
De ő ezt már nem a kapuban ülve nézte végig, hanem Isten tenyeréből, aki magához emelte.
Ő volt szememben a hazaszeretet egyik jelképe. A vigyázó.