Államalapításról tárgyilagos módon

Túl vagyunk egy olyan augusztus 20-án, amelyen este a köztársasági elnök a közszolgálati csatornákon nem szólt az ország népéhez élő adásban. Bátor, biztató, mégis mértéktartó szavait csupán egy-két tévé adta be ismétlésben a délelőtti állami ünnepségről. Túl vagyunk egy meghökkentően hosszadalmas és többnyire unalmas tűzijátékon, s egy olyan állami ünnepnapon, amikor az MTV az este nyolcas Luxor-show-t és a lottósorsolást az utolsó percben cserélte le az István, a királyra.
A délelőtti-délutáni műsorsávokra sokkal kevesebb panaszuk lehetett. Ezen a délutánon indította útjára az m2 az Akkor és most című dokumentumsorozatot, amelynek első része a magyar államalapításról szólt. A készítők – kissé görcsösen, kissé letanítós stílusban – tárgyilagos képet igyekeztek kialakítani a nézőben az ország történelméről. Arra azonban még ez az attitűd is elég, hogy mindazok torkára fagyjon a gúnykacaj, akik nevetséges, anakronisztikus siránkozásnak tartják a „trianonozást”. E lap olvasói számára persze nem szükséges ecsetelni a veszteséget sem a területek, sem a lakosság számarányát illetően, sem azt, hány tízmillió ember számára jelentett ez a döntés egyben gazdasági, egzisztenciális ellehetetlenülést is, amelyet a volt kisantant országok nem is különösebben igyekeztek emberségesen, észszerűen, szolidárisan orvosolni. A műsor megidézte Szabó Zoltán szavait, aki szerint az tenné a legnagyobb jót a magyarokkal, aki megmondaná nekik, hogy sem nagyobbak, sem kisebbek, mint amekkorák. (Sólyom László köztársasági elnök valami nagyon hasonlót mondott épp ezen a napon, amikor azt fejtegette, hogy európai mércével mérve középhatalom vagyunk, tehát van beszólásunk a világ ügyeinek alakulásba, akkor is, ha az unió nem működik elégé demokratikusan. A műsorkészítők kioktattak, az államfő biztatott. Micsoda különbség.)
Az állam az édesapánk, a haza az édesanyánk – mondta Szabó Magda a dokumentumfilm vége felé. Isten ne adja, hogy az állam elfeledkezzen arról, hogy etikai alapon kell állnia, és édesapád helyett ellenségeddé legyen, mert akkor megzavarodik benned a hazafi. Példaképpen a Rákosi-korszakot említette Szabó Magda, amikor az állampolgár kiment az utcára, és nem ismert rá eszmei-intézményi édesapjára. De bizony könnyedén hozhatott volna akár időben közelebbi példát is.
Csoóri Sándor arról szólt, hogy az egészséges nemzeti öntudat, nemzeti immunitás miként alakult át a magyar közbeszédben, gondolkodásban pejoratív csengésű nacionalizmussá, s hogyan is volt, hogy míg töröknek, németnek, osztráknak ellenálltunk, a szovjet hatalommal szemben nem mertünk eléggé „nacionalisták” lenni. A nemzettudat – mint mondta – nem színpadra való külsőség, hanem az ember legbelsőbb lényege. S e szavakkal akaratlanul telibe találta azokat is, akik december ötödikéig a nemek mellett korteskedtek.
(Akkor és most, m2 – augusztus 20. – 18.00 óra.)