Felesége a születésnapjára rendezett ünnepségen mesélte el, hogy az édesapja a mózeskosarat és benne önt, az elsőszülöttjét a két zongora közé állította.
– Ez a két, pontosabban kettőből épített hangszer az apai örökségem. A földön lévő zongora klaviatúrája át van alakítva pedállá, így lesz a két zongorából orgona. Méghozzá igen jó gyakorlóhangszer, mert kifinomultabb technikát igényel, érzékenyebb, mint az igazi. Nagyapám szobrászművész volt, az ő elképzelése volt a húszas évek elején, hogy zenésznek készülő fiának elég ez orgona helyett otthonra. Édesapám, aki Kósa Ferenc zongoratanítványa volt, tizennégy éves korától orgonált a ferencvárosi templomban, így szeretett bele életre szólóan e hangszerbe. Zeneakadémiát végzett, polgári iskolai művész-tanár lett. Majd szakfelügyelő és a budapesti pedagógiai továbbképző intézetek vezetője, Kodály munkatársa a módszer terjesztésében, iskolai bevezetésében. Hát így kerültem én gyakorlás közben, ha rá voltam bízva, a pedál- és a manuálklaviatúra közé. Ez a hangszer most a fóti Károlyi-kastélyban van. Talán lesz egyszer még akkora házam, amelybe hazavihetem.
– Ezek után csoda, hogy nem lett zenész.
– Helyettem az egyik öcsém lett az. De tizennégy éves koromtól helyettesítettem a ferencvárosi templomban apámat, főleg a hajnali rorátékon, amikre nem szívesen kelt fel. A Haller téri templomot 1935-ben, a születésem évében kezdték el építeni, 1936-ban szentelték fel, apám hetvenhat éven át volt a karnagya, szolgálta az Urat. Pápai áldást kapott érte II. János Páltól és Szent Gergely-érdemérmet a kilencvenedik születésnapjára. Jó hely volt a Haller téri templom egy zenésznek, mert apám elérte 1941-ben Töttössy Miklós plébánosnál, hogy építtessen egy Angster-orgonát. Ez volt a pécsi cég utolsó műve a háború előtt.
– Még mindig nem világos, miért nem lett végül orgonista vagy zongorista.
– Szobrászművész nagyapám apámból építészt akart nevelni. Neki nem sikerült. Én lettem az, aki egész ifjúkoromban zenéltem, elvégeztem a konzervatórium oboa szakát, számtalan zenekarban játszottam. Nem voltam jó tanuló, hanem ferencvárosi csibész gyerek, aki egész nap focizott. Ennek az „iskolának” köszönhetem, hogy nem volt olyan helyzet az életem során, amelyikben ne tudtam volna eligazodni. Amikor a Ferencváros kemény magjáról, a szurkolókról készítettem dokumentumfilmet, a kollégák csodálkoztak is, hogy mertem közéjük bemenni. Iskolába előbb a Ranolder Intézetbe jártam, azután a bencésekhez, majd miután megszűntek, a Fáy-gimnáziumban érettségiztem. Fél év alatt megtanultam mindazt, amit korábban elmulasztottam, úgyhogy tökéletesen felkészülve mentem a műegyetemi felvételire. Fel is vettek építészhallgatónak.
– Ahhoz nemcsak matematikai tudás kellett, hanem rajzkészség is.
– Azt örököltem a szobrász nagyapámtól.
– Végül mégsem a házairól lett ismert, hanem a televíziós munkájáról. Annak pedig sok köze nem volt a Műegyetemen tanultakhoz.
– Amikor 1959-ben diplomáztam, már lelkesen gombfociztam, még Budapest-bajnok is voltam. Így ismerkedtem meg a szintén gombfocizó Vitray Tamással, aki akkor az éppen csak éledező Magyar Televízió sportrovatánál dolgozott. Mondtam neki: Tamás, azt a bohóckodást, amit te csinálsz, én is szívesen kipróbálnám. Azt tanácsolta, írjak jelentkezőlevelet. Akkor már volt tisztességes munkahelyem, a X. kerületi tanácsnál, később a Dél-pesti Vendéglátó-ipari Vállalatnál dolgoztam, végül az V. kerületi IKV főmérnökhelyettese, osztályvezetője voltam. Mindeközben érkezett az invitáció, hogy menjek a Népstadionba vasárnapi meccsre, riporteri próbára.
– Bár sok volt a Pluhár István, Szepesi György közvetítésein nevelkedett focirajongó, mégis bátorság volt a babérjaikra törni. Miért gondolta, hogy alkalmas erre a szakmailag különösen nehéz feladatra?
– Sokat tudtam a labdarúgásról, fociztam a Fradi fiókcsapatában, a Kinizsi Dohánygyárban is. Tizenkét éves koromtól jártam a Fradi-mecscsekre, egyszer szét is áztattam az új öltönyömet a szakadó esőben. Az Újpest akkor öt nullára verte a Fradit. De leginkább a gombfoci szolgált gyakorlási terepül. Minden mérkőzést dokumentáltam, lerajzoltam, a játékosokkal interjúkat készítettem. Máig megvannak ezek a füzeteim. És nem utolsósorban közvetítettem a gombfocimeccseket. Akkoriban a tévés munka még kőkorszaki körülmények között zajlott. Magnóra közvetítettünk, a közvetítőfülke pedig egy négy négyzetméteres bambusznád építmény volt a Népstadionban. Végül a próbasorozat után ketten maradtunk: Regős Sándor és én. 1960. október 23-án volt a bemutatkozásunk, egy félidőt Regős, egyet én kommentáltam.
– Innentől már egyenes a pálya? Maradt a sok tanulás után a sportriporterség?
– Sokáig, egészen 1969-ig külső munkatárs voltam, tehát a munkaidőmben az építészettel foglalkoztam. De azért behívtak a tévé személyzeti osztályára: „Kopeczky elvtárs. Ön templomba jár, sőt ott orgonál. Kérjük, ezzel hagyjon fel!” „Tudják önök biztosítani, hogy hetente kétszer a Zeneakadémia nagytermében gyakoroljak?” – kérdeztem. „Hogyan tudnánk?” – mondták elképedve. „Hát akkor marad a Haller téri templom” – feleltem. Attól kezdve békén hagytak. Ami pedig a sportriporterséget illeti, televíziós életem döntő részét az ipari, később gazdaságpolitikai rovatnál töltöttem el, tehát nem a sportosztályon. Oda csak haknizni jártam, emellett húsz éven át én mondtam a sporthíreket a Híradóban. Ezért emlékszik rám mindenki sportújságíróként. Pedig zömében gazdasági, építészeti műsorokat készítettem, dokumentum- és riportfilmeket, mellette vezethettem a muzsikus fiatalok vagy a családi ház vetélkedőt, a gyorsan megszüntetett, bizonyára kényelmetlen témákat felvető Szaldó gazdaságpolitikai magazint, az Unokáink is látni fogják első tíz adását, a Megkérdeztük a minisztert című élőadásokat. Időnként rovatot, osztályt kellett váltanom, mert hozzám nem illő főnök érkezett. Ilyenkor a gazdaságpolitikáról visszanyergeltem a sportra, majd, ha kényelmetlenül éreztem magam, megint vissza a gazdasági rovatba. Innen mentem nyugdíjba 1995-ben, éppen a hatvanadik születésnapomon.
– A tévézést azonban azóta sem hagyta abba, a Budapest Televízióban beszélgetőműsora van. Fontos, hogy szerepeljen, hogy ne felejtsék el?
– A tévézés mindig a szívem csücske volt, nagyon szeretem. Nem azért fontos, mert legyezgeti a hiúságomat, sem nem azért, hogy megmutassam, mi mindenhez értek. Sok szép élményt köszönhetek a televíziózásnak, sőt egy igen kellemes megbízatást is. 1996-ban Stockholmból felkerestek, hogy az akkor még Magyarországon is látható Filmnet csatornán sportot közvetítsek. Majd egy évig voltam Svédországban, akkor tényleg megtapasztaltam, hogyan is lehet és kell ma televíziózni.
– Nem érzi úgy, hogy szétszórta magát? Hogy egy területre koncentrálva talán jobb lett volna az eredmény?
– Lehet, hogy ez igaz. Amikor a diósgyőri várkoncertet dirigáltam, apám azt mondta: fiam, te vagy nagyon tehetséges vagy, vagy óriási kókler. Azt tanultam tőle, hogy ha a tehetségem maximumát nyújtom, az a jó Istennek éppen elég. Ezért törekedjem arra, hogy többet tudjak, és azt minél több embernek átadjam. Megőriztem azonban mindig a mozgásteremet. Mivel a szocializmus alatt nem voltam jó káder, arról mindig gondoskodtak, hogy ne próbálhassam ki, meddig juthatok előre. Egy posztnál tovább soha nem engedtek. Így viszont, ha az egyik területen lejtmenetbe kerültem, át tudtam menekülni a másikba. Televíziós koromban is terveztem a kollégák házait és zenéltem is. Azt hiszem, ha csak egyvalamire tettem volna fel az életemet, besokalltam volna. Így viszont mindig mindegyik tudásomat, tevékenységemet frissen tudtam tartani.
– Mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát. Lehet azonban bagatellizálni, de a hetvenedik esztendő már nem az újrakezdés, hanem a pihenés ideje. Mégsem látszik, hogy pihenni készülne. Neveletlen kiskamasz fiai vannak, folyton dolgozik, tervez, sőt szervez, tele van társadalmi megbízatásokkal. Másnak a fele is sok lenne. Bírja?
– Jó géneket örököltem, apám, anyám kilencvenéves kora fölött halt meg. Apám mindvégig teljes fizikai és szellemi frissességben élt. Kilencvenkét évesen még felépült a combnyaktörésből.
– Hány megbízatása van?
– Alpolgármester vagyok Erdőkertesen, elnökségi tagja az egyetlen jobboldali nyugdíjasszervezetnek, az országos Nyugdíjas Polgári Egyesületnek, alelnöke az Együtt Erdőkertesért Egyesületnek és végül, de nem utolsósorban elnöke a Köztének, ami a Közszolgálati Műsorszolgáltatók Társadalmi Kurátorainak Egyesülete. Még új szervezet, de fontos feladatok várnak rá. A közszolgálati médiumok életére ugyanis döntő befolyással lehetnek az ellenőrzést gyakoroló civil szervezetek, a társadalmi kuratóriumok. Már ha ezt felismerik. S úgy tűnik, most kezd erősödni az a gondolat, hogy nemcsak engedelmes szavazógépek lehetnek e szervezetek kurátorküldöttei, hanem összefogva, érdekeiket erősebben érvényesítve valóban felülbírálhatják a pártok, vagyis a politikai kuratóriumok döntéseit. Szeretnénk elérni tehát, hogy a civil kurátorok megbízatása ne csak egy-egy évre szóljon, mert úgy nem tudnak érdemi munkát végezni. Egyelőre még nagy az ellenszél, de mi türelmesek és kitartóak vagyunk.
– Mindezek mellett ötödik éve szervezi a fóti nyár kulturális programsorozatát, amelyben mintha egy másik Magyarországot szeretne bemutatni. Az ismeretlen tehetségek Magyarországát.
– Rapcsányi László után tíz évig vezethettem a televízióban a művészeti magazint, ami nagy élmény volt a számomra, mivel fantasztikus művészekkel kerültem kapcsolatba. A műsornak az volt a koncepciója, hogy egy-egy alkalommal az érintett témát valamennyi művészeti terület szemszögéből bemutattuk. Ha például az óbudai főtérről beszéltünk, akkor ott helyet kapott az építészet, az irodalom, a tánc, a zene és a képzőművészet is. Azóta vágytam arra, hogy ezt a módszert az életben is megvalósíthassam. Olyan művészeti eseményt szervezhessek, amelyik a közönség minden érzékszervére hat. És akkor rátaláltam a fóti katolikus templomra, Ybl Miklós korai remekére, amely a romantikus építészet tökéletes alkotása. A templom az idén százötven éves, az egyházközség százhatvan, én pedig ötödik alkalommal szervezem ott a fóti nyarat. Csupa kerek évforduló. A kulturális program során a templom kiállítótér lesz, a megnyitó irodalmi esemény is egyben, azt követően pedig este a plébánia gyönyörű udvarán koncert hallható. Lehetőleg fiatalok, akiknek sok lehetőséget kell kapniuk. Felnövőben van egy csodálatosan tehetséges pianistageneráció például, s nekem nagy öröm, ha őket hallhatom, bemutathatom. Titokban tehát a fóti nyár az én élvezetemet szolgálja. És örülök, ha végül nem veszteséges. De az is nagy örömöt jelent, ha a templomi kiállításon, ahol természetesen a szakrális témák dominálnak, bemutathatok a kiváló profik mellett tiszta szándékú és tehetséges amatőröket is. Lehet, hogy igaza van, és ez valóban egy másik Magyarország. Sajnos.
– Nem könnyű nagypapakorban nevelgetni a XXI. századi gyermekeket. Más a módszer, más a hangnem. Hogyan boldogul ezzel a feladattal? Milyen útravalót tud adni a fiainak?
– Szigorú apa vagyok, vérbeli konzervatív. Vallásos nevelést kapnak a gyerekek, ami értékrendet is ad. Csak az a baj, hogy nem tudom derűsen látni a földgolyó jövőjét. Együttérzés és szeretet az erőszakkal nem élhet együtt. A katolicizmus számomra nem azt tanította, hogy a másiktól elvett javakkal gyarapodjak, hanem azt, hogy használjam a tehetségemet. Tehát hogy ne a másik rovására, ne a másikon keresztül próbáljak érvényesülni. Érvényesíthető ma ez a szemlélet? Talán az lehet a fiaim számára az útravaló: nagyapátokat az emberek ismerték és szerették. Az apátokat és az édesanyátokat is. (Wertán Kinga volt válogatott jégtáncos.) Ehhez az örökséghez ti sem lehettek méltatlanok.
Kopeczky Lajos (1935) újságíró, riporter, építészmérnök. 1960–69 között a X. kerületi tanács műszaki osztályán, az V. Kerületi Vendéglátó Vállalatnál, a Dél-pesti Vendéglátó-ipari Vállalatnál és az V. kerületi IKV főmérnökhelyetteseként dolgozik, az MTV külső munkatársa. 1969-től az MTV-ben gazdaságpolitikai, művészeti műsorok szerkesztő-riportere, 1985-től 1993-ig a sportosztály munkatársa, 1993–95 között a gazdasági főszerkesztőség főmunkatársa. 1995-től nyugdíjasként a Budapest Tv, 1996-ban a svéd Filmnet munkatársa.