Egyensúly

Nemrég a francia–magyar művészeti kapcsolatokról, Rippl-Rónai József, a „magyar nabi” párizsi időszakáról tartott rövid előadást Michel Laclotte, a Louvre nyugalmazott főigazgatója a Szépművészeti Múzeumban abból az alkalomból, hogy letétként a múzeumba került, s az állandó kiállításon szerepel Rippl-Rónai Kettős arckép című festménye. Akkor a művészetek nagy korszakát élték a fény városában, ma a múzeumok reneszánszának időszakát. A kiváló művészettörténész úgy véli, nemcsak Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, hanem Magyarországon is.
– Kétszer jártam Budapesten – idézi föl Laclotte látogatása előzményeit. – Először a hatvanas években, amikor a reneszánsz művészetről rendeztek itt nemzetközi konferenciát. Nagyon örültem, hogy sikerült eljutnom Esztergomba is, a szakterületem ugyanis a XIV. századi olasz művészet, s a Keresztény Múzeumban kiváló gyűjteményt őriznek ebből a korból. Alkalmam volt megnézni a Szépművészeti Múzeumot is persze, s nemcsak a trecento műveit, hanem a többi gyűjteményt is, és már akkor úgy éreztem, hogy igen vonzó, eredeti az a kép, amelyet a budapesti múzeum ad a művészet egyetemes történetéről. Ez az érzésem megerősödött, amikor második alkalommal, hét-nyolc éve látogathattam el önökhöz a budapesti Francia Intézet vendégeként.
– Különös egy múzeumi gyűjteménnyel kapcsolatban az a jelző, hogy eredeti. A tudományos gyűjtőmunka személytelensége helyett személyességről, a művek mögött lévő gyűjtőkről beszél.
– Márpedig róluk nem szabad megfeledkezni. Ahogyan azt a Rippl-Rónai-kép is jelzi, ők pótolhatatlanok. Nem egyszerűen „felmondja” tehát a leckét a képek összessége, hanem a művészet története mellett a magyar műgyűjtés történetéről is izgalmas titkokat árul el, mutatja az egyes gyűjtők ízlését, stíluspreferenciáit. A XIV. század művek például az 1860-as évek előtt még nem voltak így együtt láthatók, megjelenésük igen látványos volt Magyarországon. Az itteni spanyol gyűjtemény Európában talán a második helyre sorolható, igaz, nem teljes, mivel azonban fontos képek vannak benne a XIV–XX. századból, nagyon érdekes. Sok kiállításra érdemes, de egyelőre raktárban őrzött alkotás van itt, ezért is örülök a modernizációs és átszervezési törekvéseknek. Más közép-európai országok múzeumaival összehasonlítva a rendszeres kutatómunka eredményességéről beszélnek a tudományos munkatársak által összeállított katalógusok, könyvek. Ezt nem az udvariasság mondatja velem, hanem az, hogy tényleg van némi összehasonlítási alapom.
– A legnagyobb párizsi múzeumokban betöltött vezetői posztok mellett korábban a vidéki francia közgyűjteményekben is szerzett tapasztalatokat.
– Tulajdonképpen a provence-i múzeumok igazgatóságánál kezdtem dolgozni, ezért hozhattam létre a primitív olaszokkal foglalkozó avignoni múzeumot. Ennek során bőséges lehetőségem nyílt a provence-i múzeumok középkori anyagának tanulmányozására. 1966-ban nevezett ki a Louvre festészeti osztályának vezetőjévé André Malraux kultuszminiszter. Közben elkezdtük a Musée d’ Orsay berendezését is, és amikor azt megnyitottuk, belevetettük magunkat a nagy munkába, amelyet a Grand Louvre megvalósítása adott, s amelyen 1988-tól 1994-ig a múzeum igazgatójaként dolgozhattam. Mindig az állt törekvéseim középpontjában, hogy a különböző dimenziók között egyensúlyi helyzet alakuljon ki. Nagyon fontos a tudományos munka színvonala, de a közönséggel való kapcsolatot is a legfontosabb tényezők közé soroltam, s ezért volt szívügyem a Louvre új, közönségbarát tereinek a létrehozása. Budapesten is hasonlóak a feladatok, és hasonló a helyzet is, hiszen minden régi építésű múzeumnak hibája, hogy a közönségkapcsolati egységek nincsenek kiépítve, mert létrehozásuk idején még nem is volt rájuk szükség.
– Ez a fajta múzeumépítő szemlélet jellemezte már a Pompidou-központ létrehozását is, s az építészeti pályázat elbírálásában, a múzeumi gyarapításban néhány évig ön is részt vett. Nem ott kezdődött a nagy változás?
– De igen, ott kezdődött, majd az Orsay-nál, a Louvre-nál folytatódott. Igen nagy hatást tett ránk azonban az amerikaiak múzeumépítési tapasztalata is. Sok amerikai múzeumot láttam, amelyekben sokkal eredményesebben foglalkoztak a nagyközönséggel, mint az európaiakban. Az amerikai kultúrának volt pozitív hatása is. Igaz, a húszas–harmincas években Európától tanultak az ottani múzeumépítők, s most újra ők jönnek tanulni hozzánk.
– Találhatunk még huszonöt olyan fényes évet a muzeológia történetében, mint amilyet a francia múzeumok megéltek 1970–95 között?
– Úgy szoktam fogalmazni, hogy nekem nagyon szerencsés időszakom volt igazgatóságom alatt, mert akadt tizenöt olyan év, amikor igazi politikai akarat is volt a fejlődés mögött. Azt hiszem, az a legtermészetesebb, ha a kultúrpolitika támogatja az emberek és a művek találkozását. Örömmel látom egyébként, hogy a magyarokra is egyre nagyobb vonzerőt gyakorolnak a múzeumok.
– Ezzel kapcsolatban időnként megoszlanak a vélemények, ahogyan a francia múzeumépítés körül is föllángoltak a viták. Hogyan tudták halkítani az elégedetlenkedő hangokat?
– Nem tudtuk őket megszelídíteni a kritizálókat, el kellett szenvednünk a bírálatokat. Időnként heves támadások értek bennünket az Orsay és a Louvre miatt, de az idő bennünket igazolt. Viszont rá kellett jönnünk, hogy a kritika, ha építő jellegű, nem rossz dolog.
– A magyar múzeumok egyre sikeresebben mutatják be az egyetemes kultúra értékeit. Nagyobb gondot jelent a magyar művészet értékeinek külföldi megmutatása, a folyamatos jelenlét, ennek hiányáról leginkább a kortárs művészek panaszkodnak. Ön szerint van erre egyáltalán esélyünk?
– Én ma is nagyon jó érzéssel gondolok vissza arra a kiállításra, amelyet Dijonban láttam a XIX–XX. századi magyar festészetről, jó katalógussal kísérve. Folytatni kell az ilyen színvonalas produkciók létrehozását. Magyarország és Franciaország között egyre jobbak a kapcsolatok, sőt a franciák, akik korábban eléggé sovénok voltak, egyre inkább kezdenek rájönni, hogy a világon máshol is születnek tehetségek.
– Apropó: máshol. Ön művészettörténész, kutató, irányító, pedagógus egyszerre. Hol érzi magát a legjobban: a képtárban, könyvek, kollégák, diákok között, kedvenc festője, Piero della Francesca képei előtt?
– Az igazgatói székben már nem érezhetem magam jól, hiszen nyugdíjas vagyok. A napokban például nagyon jól éreztem magam, igen sok szép festményt láttam Esztergomban és Budapesten, s ennél többet aligha kaphat az ember.