Nekünk vagy ellenünk?

A DVSC futballcsapata kedden éjjel 3-0-s vereséget szenvedett Manchesterben a Bajnokok Ligája selejtezőjében. Ez még csak a kisebb baj. A nagyobb az, hogy a hazai média egy része mégis hősként ünnepli a debreceni játékosokat; hiszen akinek a 0-3 is derekas helytállás, az minden reményét feladta azt illetően, hogy magyar labdarúgó valaha is közel egyenrangú félként léphet fel klasszis riválissal szemben.
Negyven éve rendszeresen vertük a világ legjobbjait. Húsz éve legalább még meg akartuk verni őket. Ma beérjük a csodálatukkal. Áhítattal várjuk a Real Madridot, az argentinokat, a Manchester Unitedet. Már nem a vetélytársat látjuk bennük, hanem a meghaladhatatlan mértéket.
Az idősebbeket még feszíti az a döbbenetes ellentét, amely futballunk fényes múltja és üres jelene között tátong, ám a fiatalok már ebbe a vákuumba születtek bele. Ők az előttünk álló hétvégén, a szombati edzésen és a vasárnapi gálamérkőzésen Beckhamet, Ronaldót és társait akarják imádni, nem kizárt, hogy nekik is szurkolnak majd. Ezért nem árt arra emlékeztetnünk, hogy rajongásuk tárgya, a Real Madrid kizárólag egy egykori magyar játékos, Puskás Ferenc iránti tiszteletétől vezetve jön el Budapestre. Mint ahogy lassan már nekünk is Spanyolországba kellene elzarándokolnunk, ha meg akarnánk mártózni egykori dicsőségünkben.
Madridban még él a Puskás-kultusz, és azt hajdani és mai szupersztárok ápolják. Alfredo di Stefano például a minap felelevenítette, amint „Pancho” majd’ ötven éve megérkezett a csapathoz. Az első edzőmeccs előtt odalépett hozzá, és azt mondta neki, ha elkiáltja magát, hogy „Stefi”, ő csak induljon meg az ellenfél kapuja felé. Bár nem tudta mire vélni a kérést, nem akarta megbántani az új magyar szerzeményt, ezért így is tett. Pár másodperc múlva pedig, abszolút ziccerben, jó harminc méterről a lábára esett a labda. Madridban még ez az emlék jelenti a magyar futballt.
Barcelonában pedig Kocsis Sándor és Czibor Zoltán, de még előttük is Kubala László. A szurkolók szerint a Barca-történelem legnépszerűbb játékosa. Pár éve, amikor a feketepiacon már a legképtelenebb áron sem lehetett jegyet szerezni a Real elleni derbire, Kubala úgy vitt be többünket a Camp Nouba, hogy szélesre tárták a kaput előtte, és nem kérdezték tőle, hány embert hurcol hova és miért. Még szép, hogy nem, amikor az ötvenes években azon dőlt el a spanyol bajnoki cím sorsa, hogy éppen Puskásnak megy jobban vagy a Kocsis, Kubala, Czibor hármas fogatnak.
Érthető, ha Sevillában egyiküket sem kedvelik különösebben. Szusza Ferenc nevének említésétől viszont még mindig térdre esnek. És esküsznek rá, hogy képes volt a kezdőkörbe letett labdát úgy a kapuba rúgni, hogy az a gólvonalon még áthaladt, de a hálót már nem érte el. Egy idősebb taxisofőr szerint az erre a mutatványra kötött fogadásaival valamivel több pénzt keresett, mint az amúgy tisztes edzői fizetésével.
Kasztíliai, katalán és andalúz legendák – igazak, és rólunk, a mi azóta semmivé lett magyar futballunkról szólnak. Akiket szombaton és vasárnap, jövő szerdán és két hét múlva mi rajongunk majd körül, azok harminc, negyven, ötven esztendeje a mi játékosainkat, edzőinket bálványozták. Idegenben még mindig nem feledték el őket, itthon a futballunk jelene már a múltat is eltemette. Érthetően, mert egy pillanatra sem állná ki az összehasonlítást. Ezért illetheti ma már elismerés a 0-3-at is. És az idő folyamatosan ellenünk dolgozik. Bár a futballunkból így is megélők joggal gondolják: dehogyis ellenünk, éppenséggel nekünk.